Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kántor Lajos: A kapu (regényvázlat – II. rész)

nyi lisztet, hogy kalácstészta legyen belőle, s megint kelni hagyjuk IV2 óráig. Akkor kikent, kiprézlizett tepsibe tesszük, abban is kelni hagyjuk V4 óráig, tojással megkenjük s 1 óráig lassú tűznél sütjük." A munkát leszámítva, ez összesen három óra és háromnegyed, vagyis egy fél munkanap. (Erről jut eszembe István fiunk első, önkéntes vargabéles sütése, tizenegy évesen; amikor ő és a bátyja már nyári vakáción volt, mi azonban munkában, egy - nyomtatott - szakácskönyvből kinézve készítette elő a masszát, s amíg az „pihent", elmentek a moziba; végül mindkét akció jól sikerült, a vargabéles kifogástalan lett- István orvossá, Laci pedig, évek múltán, operatőrré és rendezővé, majd producerré avanzsált.) Az ilyen vagy ennél azért kevesebb keletést, pihentetést követelő tésztareceptekre szokta volt mondani tanárnő feleségem az anyósának: - Akkor már inkább pihenek én. Visszatérve nagyanyám receptes füzetéhez, látom benne a diós lincit is - ehhez hozzáfűzte (zárójelben): „Saját találm." Én erre vagy ehhez hasonlóra édesanyám süteményei közt emlékszem (Láng Guszti és felesége, Zsozsó a megmondhatói, hogy ez milyen volt)

— bár lehet, hogy most igazságtalan vagyok nagyanyámhoz. Tény, hogy az ő kosztjával kapcsolatban semmilyen emlékem nem maradt, csak az anyai „főzt" ízei maradtak meg ínyemen. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a sóska-, a zöldségleves, a becsinált, általában a tejfölös levesek, főzelékek a mai Mikes 15-ben messze jobbak, mint a gyerek- és ifjúkoromban fogyasztott rántásos ételek voltak.

Hosszú távon a recepteknél (meg „fejből ételeknél") bizonyára fontosabb a recepttel meg nem valósítható gyermeknevelés, beleértve lehetőség szerint az unokákkal való foglalkozást is. Ez persze mértékegységekkel nem mérhető - csupán az eredmény felől. Boldog az a család, ahol így igazolódik az utódlás. Én úgy gondolom, hogy a Mikes Kelemen 15. ebből a szempontból nem vizsgázott rosszul, nemzedékeken át. Mondják, a pedagógus szülők gyermekei a legrosszabbul neveltek. Szeretném hinni, hogy az itt felnőttekre is érvényes: kivétel erősíti a szabályt.

2003.január 22.

Csendes nap a szerkesztőségben és itthon is. A Magyar Kultúra Napját (a Himnusz születésnapját) munkával ünnepelhetem. Most lehetne - kellene - megpróbálnom kiegészíteni a Mikes Kelemen 15. történetét a dokumentumokból, naplókból kimarad- takkal, illetve már a mi történetünkkel, a harmadik és a negyedik nemzedékbeliekkel, az itthon-maradások és távozások leírásával, magyarázatával. Még azelőtt „beköltözésemmel" a Mikes utcai otthonba, szüleimmel, a nagyanyámmal közös háztartásba. És az 1945 májusát megelőző évekkel - jóllehet azok elsősorban a Király utcai református tanári házban, főképpen pedig a Farkas utcában, az állami gyakorló gimnázium igazgatói lakásában zajlottak. Próbálkoztam már ennek felidézésével, erről szól az „Örökségem: az iskola", továbbá a „Király utcai királyságom" és összefoglaló szándékkal a „Kolozsvári tükör". Ez utóbbiba természetesen beletartozik önálló életkezdésünk hat éve a Dónát úti pengeblokk hetedik emeletén. A folytatás pedig ismét a Mikes utcában, azaz a Croitorilorban.

A história (az irodalomtörténet?) része lehetne a nagy család tagjain kívül itt megfordultak számbavétele; amiről én hozzávetőleges teljességgel számot adhatnék, az is közel fél évszázad. Ennek a megírása - csupán a XX. századi magyar irodalom és művészetek, a média felől - rengeteg időt és eleve más műfajt követelne. Akkor hát maradjunk a legkésőbb született családi dokumentum megidézésénél: a Krompecherek, a Genersichek, a Hantosok (Hantzok) örökségébe bekerülő, ide egy más világot behozó, első értelmiségi nemzedékként frissítést, másfajta tapasztalatokat, bizonyos fokig másfajta világlátást jelentő tanárember, apám, Dr. Kántor Lajos önéletrajzánál. A kor követelményeinek enged98