Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe

Első indiai, pakisztáni és afganisztáni utamra 1956-ban került sor, vagyis már több mint negyven éve járok ezekbe az országokba. Jó húsz évet töltöttem ott megszakítás nélkül - nem lehet ugyanis megismerni idegen civilizációkat és kultúrákat egy háromnapos vagy egyhetes látogatás során. Amikor azokról a helyekről kezdtem írni, ahol az emberek többsége nyomorban él, rájöttem, hogy éppen ennek a témának akarom szentelni az életemet. írásaimban erkölcsi okok is vezéreltek, többek között az, hogy a szegények általában csöndben vannak. A nyomor nem sír, a nyomor nem hallatja hangját. A nyomor szenved, de csöndben szenved. A nyomor nem lázad. Szegények lázadásával csak akkor találkozunk, ha valamiféle reményt táplálnak magukban - akkor lázadnak, ha hisznek abban, hogy sikerül valamit javítaniuk a helyzetükön. Az esetek többségében tévednek, de csak a remény képes őket cselekvésre serkenteni. Az örökös nyomorban tengődő világ legfőbb jellemzője pedig a remény hiánya. Ha valaki szegény földműves egy eldugott indiai faluban, nincs semmi reménye. Az emberek ezzel tökéletesen tisztában vannak. Tudják emberemlékezet óta.

Ezek a szerencsétlen sorsú emberek sosem fognak föllázadni, szükségük van hát valakire, aki helyettük is megszólal. Ez az egyik erkölcsi kötelesség, amely azok vállát nyomja, akik az emberiség családjának erről a szerencsétlen részéről írnak. A nővéreinkről és fivéreinkről van ugyanis szó. Éppen csak szerencsétlen nővéreinkről és fivéreinkről, akik nyomorban tengődnek. Akiknek hangját nem hallani.

(Ismaeli continua a navigare.. 1. fentebb!)

Meggyőződésem, hogy a történelem menetét nem lehet megváltoztatni. Épp ezért nem az a kérdés, hogy tudomásul kell-e venni a háborút, vagy nem, hanem az, hogy miként lehet korlátozni a háború borzalmait. Én azonban író vagyok, nem politikus, és nekem azt kell elősegítenem, hogy az embereket meghallgassák, különösen azok, akik nem akarják őket meghallgatni, gondolok elsősorban a politikusokra.

(Czy Imperium bylo dia pana innym rodzajem podrózy?, Ryszard Kapuscinski- val beszélget Lucia Anunziata, „The Guardian", 1994. 03. 7.)

Érdeklik-e önt az „azonnali" ügyek, vagyis egyfajta haditudósítónak tekinti-e önmagát?

Én egy kicsit mindig haditudósító vagyok. Nemrég kaptam ajánlatot, hogy utazzam Koszovóba. Csakhogy én, sajnos, nem ismerem a Balkánt, nem ismerem a koszovóiak nyelvét, nem ismerem a történelmüket és kultúrájukat, márpedig az a véleményem, hogy ebben a szakmában elkerülhetetlen a specializá- ció. Vagyis én akkor indulok a következő háborús helyszínre, ha van róla mondanivalóm. Ha ismerem a múltját, a helyzetét. Ha, mondjuk, Afrikában van ez a helyszín... akkor az utazásom természetes dolog. Az idén is voltam háborúban! Olyan háborúban, amely negyven éve folyik Szudánban, bár kevesen tudnak róla. Mert gondolkodásunk annyira Európa-központú, hogy ha Európában történik valami, arról mindenki tud, közben pedig a világban számtalan olyan

76