Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)
egyszerű az egész, még egy tekintet az ablakon át az útra, a szoba falára, egy emberre, aki ott ül az ágy mellett vagy ott bóbiskol az asztalnál, s aztán a megisza- posodott csendben elsötétül a világ, amit a száraz, égető fuldoklás egyetlen kocsonyás ponttá zsugorít, ennyit érez csak, a föld, a fehérre vált fák távolodnak, elsuhan minden, ami megfogható és érzékelhető. Az öreg Jakab is azt érzi majd, amit mások, amit Fábián érezne hasonló helyzetben, ahogyan elképzeli a lehetséges változatot, a bizonyosan bekövetkező változatot: felkiált majd, fel szeretne kiáltani, segítséget kérne, bizonyosan, persze, segítséget kérne... Nincs más lehetőség? Valami egészen más, eddig soha nem ismert lehetőség?, hiszen újra és újra felfedez, kitalál valamit az ember, hátha most is ez történne, felemelkedne, eltávolodni, eltűnni, ismeretlen, ember nem látta tájakra... Most elmegy hát Betti. Nem szól semmit, nem mond egyetlen szót sem, nehogy belekapaszkodhasson a lány a szavaiba, újabb és újabb kifogásokat találjon, amik ellen védekeznie kelljen. Félt, hogy lefekszenek, szeretkeznek, a hazug gyöngédség kábulatában meggyőződnek arról, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Mindig csak utólag érzi, hogy becsapta magát, s biztos abban, hogy Betti ugyanezt gondolja. Jobb, ha most megállítja a dolgot, egyetlen szót sem szól, a földre bámul, kíméletlen lesz, bármit is mond Betti, nem fog válaszolni.- Azért Olaszországba még elmegyek veled - mondta hirtelen a lány. - Azt már nem tudjuk visszacsinálni - tette hozzá. - Szerencsére nem csak ketten leszünk, valahogy kibírjuk... „Az igaz", gondolta Fábián, „Olaszországba utazhatunk, persze, ott még együtt leszünk, mégsem mehetünk külön-külön, ez igaz, a fenébe is, előbb is gondolhattam volna rá..."- Örülsz, hogy elmegyek - bólogatott Betti, mosolyt erőltetve az arcára. - Úgy érzem én is, mintha véletlenül kerültem volna ide... Mintha sosem ismertelek volna... De tényleg... - közelebb lépett Fábiánhoz. - Egyébként segíteni szerettem volna neked... Még azt sem tudom, hogy miben, de ahogyan gondolod... Fábián már attól félt, hogy Betti újra elmondja majd szokásos mondókáját, hogy nem egymáshoz valók, „egy kutatóintézeti tudós" - ezen a tudóson nevetett leginkább Fábián. Otthon is valamiféle tudósnak tartják azok, akik ismerik, pedig ha tudnák, hogy egyszerű hivatali munkát végez - jószerivel még azt sem - egy laboratóriumban, ahol legalább tízen ülnek egy szobában és feljegyzéseket készítenek, kis cédulára adatokat írnak, néhanapján elolvasnak egy-egy könyvet, beszámolnak róla, aztán elfelejtik az egészet. Pár kollégája a vezetőnek dolgozik, de Fábián észrevette, hogy senki sem kötelezte rá őket, önszántukból vállalták. Fia abbahagynák, tulajdonképpen észre sem vennék. Majd jövőre folytatják, állapítanák meg, s menne minden tovább, mint azelőtt... Ha a munkahelyét emlegették, Fábián csak legyintett, annak idején úgy gondolta, ha már elvégezte az egyetemet és felajánlották neki ezt az állást, el kell vállalnia, egyébként állás nélkül marad. Aztán, ahogy múltak az évek, érdeklődése úgy zsugorodott, ma már hetek is eltelnek anélkül, hogy tudná, hogyan 41
