Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)

presszó melletti templomban harangoznak". A felhők lassan elvonulnak, és így olyan a kis utca, mintha sohasem látta volna, mintha valamilyen távoli földrész­ről ereszkedtek volna le az emberek, a kocsik és az utca egyetlen kiszáradt fája. Abbamaradt az eső, és a csend felerősítette saját létezésének tudatát, a friss le­vegő fullasztotta, a fel-felderengő fényességben az utca különleges lebegése von­zotta és megrendítette. Idegen volt számára a látvány, és mégis, most talán ép­pen azzal került közelebb hozzá, hogy megmutatta: az idő lobbant egyet, mint egy hirtelen feltörő vulkán, felszikrázott az ég. Aztán hirtelen felgyorsult az idő is, hogy utolérje önmagát. A vulkán nem működik, csak por és hamu sötétíti el az eget, majd lassan visszanyeri minden a régi alakját. Az elmúló idő talán mo­solyog ezen a kis ártatlan tréfán, egyébként mintha semmi sem történt volna. A benzinkútnál dolgoznak tovább, kigyúlnak az úton a lámpák; beesteledett. A megfoghatatlan, de mindenhol jelenlévő borzongató közömbösséget érzi. Lázad­na ellene, de nem tudja, hogyan, együtt kell élnie vele, mint ahogy másoknak is. Az őseinek és azoknak is, akik már rég meghaltak, és akik még születni fognak. *- Úgy állsz itt, mintha kiüldöztek volna a világból - állt meg mellette Betti. Fábián Kristóf nem válaszolt. A lány hozzábújt, a férfi fehér ballonja puha és hideg volt. Nem mozdult meg ő sem, ott álltak a fal mellett, előttük fokozatosan néptelenedett el az utca, a benzinkútnál nem állt már egyetlen kocsi sem.- Olyan egyszerű minden, láthatod - kezdte a lány. - Ma is figyeltem a mun­kahelyemen az embereket. Kitűnő formában vannak, nem számolják a napokat, hiszen egyik jön a másik után. Ok meg boldogan isszák a kávéjukat, eszik a tor­tát és viccelődnek. Számukra természetes minden. És igazuk van, ennyiből áll az élet...- Ennyiből... - hagyta rá Fábián. Visszazuhant abba a valóságba, amelyben egyébként is élt, s amelynek állan­dósulása iránt nosztalgiát érzett. Vajon visszatérhetne-e úgy önmagához, hogy már ne kísértsék a régi istenek elrévedő tekintete, tudata mélyén a múló idő rög­zült képei, melyek a legváratlanabb pillanatokban élednek fel, mintha mai és ré­gebbi énje eggyé olvadna, megsokszorozódna, s mintha egyszerre élne a legré­gibb múltban és a legtávolabbi jövőben.- Menjünk fel - intett a lakás felé a lány. Átsiettek az úton, a kapuban találkoztak a rájuk várakozó Mikó Péterrel - Fá­bián munkatársával - és a feleségével. Fábián lakásába már nem mentek fel, „még rengeteg dolgunk van, sietünk", hárították el az invitálást. Gyorsan megbeszélték, pontosan mikor indulnak Olaszországba, mit visznek magukkal, nagyjából egyeztették az útitervet is.- Menjünk vonattal. Kicsit kényelmetlen lesz, de mi azt választottuk - hadar­ta Mikó. - Nem mehetünk négyen egy kocsival a csomagok miatt. Kényelmet­len lenne. A felesége maga elé nézett, belekarolt a férjébe, nyugtalan volt, minél gyor­sabban menni akart.- Elintézzük nektek is a vonatjegyet, minden oké lesz - hadart tovább Mikó. 38

Next

/
Thumbnails
Contents