Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - 60 ÉVE SZÜLETETT BALÁZS JÓZSEF - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – I. rész)

- Régen volt... Gondold csak el, ötven éve, hatvan éve. Ennyi idő után mire emlékszik az ember? Meg hát, ha már kérdezted, megmondhatom neked, érdemes nekem valamire is emlékezni? Ez, kérlek szépen, nekem óriási luxus... Én már az emlékezés helyett a jövőmhöz szoktatom magam. És nem kell hozzá messzelátó... Mindennap egyre jobban látom, már azt is mondhatom, hogy a legjobb barátom. Néha már megbeszélem vele az ügyes-bajos dolgaimat is, bár az nincs sok. Legfeljebb az időjárás, rosszak már a csontjaim, csak ezért... A legtöbbet az időjárástól szenvedek. Nevetséges dolog, nem igaz? Végigélem lassan ezt a századot, ugyanúgy, mint az egyik ősöm, a temetőben még láthatod a sírkövét is, gránitból csinálták. 1810-ben született, aztán majdnem kilencven évig élt. Én ugyanazt csinálom, csak száz évvel később... sokszor gondolok rá, hogy vajon az élete végén neki is csak az időjárás jutott-e?

Kászoni Béla olyan rekedten kezdett el nevetni, hogy Fábiánné is úgy nézett rá, mint egy félbolondra. Az öreg Fábián megfordult az ülésen, a kezében megállt a cigaretta. Erről az oldaláról még nem ismerte a volt földbirtokost, valószínűleg ilyen hosszasan sem hallotta még beszélni.- És mi az a jövő... amihez magát szoktatja? - kérdezte Fábián Kristóf.

Kászoni Bélát köhögőroham kezdte szorongatni. Már-már azt hitték, hogy

megfullad. Fábiánné kigombolta vastag kabátját a mellén.- Na látod, ilyenkor már üzeneteket kapok - válaszolt az előtte ülő fiatalembernek. - A halál küldi a morzejeleket. A jövőt kérdezted, hát ez az...- Hagyd békén, mit kérdezgeted! Látod, hogy bolond már szegény, összevissza beszél - Fábiánné meglökte a fia vállát. „Induljunk haza, eltelik a nap, és ezt az öregembert hallgatjuk."

Fábián Kristóf gyorsan gázt adott, még végigfutott a tekintete a gyümölcsösön, a fák szép sorban maradtak el a kocsi mögött. Aztán a kis visszapillantó tükörben az öreget fürkészte. Csak a szemét látni, a keskeny homlokát. Aztán meg mintha imára kulcsolná a kezét, akár egy kisgyerek, úgy bámulja az elsuhanó akácfasort.

Amíg hazaértek, már nem szólalt meg senki. Kászoni Bélát is kimeríthette az iménti sok beszéd, talán meg kis bánta, hogy annyi mindent zsodrált össze ennek a fiúnak. Túlságosan is kiadhatta magát, olyan titkokat mondott el, amit még senkinek sem a faluban.- Béla bácsi a hátsó traktusban lakik, ott, ahol valamikor a nagyapád - mondta még az udvaron a mama.- Majd veszünk már neki valami ruhafélét. Ha neked is van valamid, küldd el, összetákoljuk neki, így mégsem mehet emberek közé.- És mi lett Béla bácsi házával? - kérdezte halkan az anyjától.

Kászoni Béla már elhagyta őket, elindult az udvaron a hátsó kis szoba felé.- Most üres, de a nevünkre íratja - szólt közbe az öreg Fábián.- A nevünkre? Minek az, nem lehet már abban lakni - állt meg az ajtóban a fiú.- De löknek még azért pénzt. A kert, a sok gyümölcsfa meg aztán bőven megfizet nekünk... - magyarázta az öreg Fábián.- Meg a jóisten is megfizet - tette hozzá az asszony.

15