Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Fried István: Régiók, nemzet(iség)ek a jövő Európájában
Iáit gazdasági kapcsolódásokon túl mennyire érzik annak fontosságát, hogy szellemi termékeikkel is jelen legyenek a szűkebb és tágabb világban? Továbbá: a kétnyelvűség (amely nem feltétlenül kettős kulturáltság) csupán annyit jelentene, hogy az anyanyelv mellett (úgy-ahogy) angolul is megtanul az Unióba belépő nemzet polgára? Csak remélni lehet, hogy nem (vagy nem csak)... Mindezek a kérdések kapcsolatosak az önmeghatározások újraértelmezésével, a politikai és gazdasági csatlakozás tényén túl fölvetődő mentalitásbeli és a szellemi területet érintő problémákkal, amelyek széles körű megvitatása aligha takarítható meg. Talán hasznosíthatónak bizonyulhat az a tudás, amely az egykori soknyelvű-sokféle tudatú, mégis (regionális) egységet alkotó birodalom hagyománytörténéseiből kiolvasható (volna), és talán a magyarországi és a magyar nemzetiségtörténeti tapasztalatok átgondolása, immár egy más helyzetben történő értelmezése nem csupán a mindig szükséges nemzeti önismeretet látja el tanulságokkal, hanem a szűkebb és a tágabb környezet számára is fölvethet megvitatandó kérdéseket. Hogy a szomszédos országokkal sokrétű gazdasági kapcsolatok alakíthatók ki, s a kisebb gazdasági régiós együttműködés kölcsönös haszonnal jár, eddig sem nagyon vitatták. Ugyanakkor a szellemi közeledés sürgetése szintén számtalanszor került napirendre, anélkül, hogy néhány kivételtől eltekintve, tartósab- ban megvalósult volna. Márpedig a regionális együttműködés eredményesebbé tehető, ha mind az anyagi, mind a szellemi kultúra részesül benne, s a regionális tudat révén a gyanakvás és az előítéletek helyébe a kölcsönös bizalom lép, amely nem a múlt vélt vagy valós sérelmeit hánytorgatja föl, hanem a szükséges tanulságok levonásával a (tetszik, nem tetszik) közös jövőn munkálkodik. A századfordulón a polifon személyiség otthontalanságáról beszélt az a Gustav Mahler, akinek élete és tevékenysége a cseh, a magyar és az ausztriai „világ" között oszlott meg: „Ich bin dreifach heimatlos: als Böhme unter den Österreichern, als Österreicher unter den Deutschen und als Jude in der ganzen Welt." (Háromszorosan vagyok hazátlan, mint cseh az osztrákok között, mint osztrák a németek között, és mint zsidó az egész világon.)25 Márai Sándor 1950-ben Itáliából olykor „haza"-gondolt, ekképpen: „Nem bírom elképzelni, hogy még valamikor otthon éljek. A legjobb, ami történhet, hogy néha látogatóba hazamegyek. És, ha nagy szerencsém van, otthon halok meg. De »élni« már nem tudok otthon, mert az otthon egy műveltség volt és ez a műveltség menthetetlenül elpusztult."26 S hogy ennek a műveltségnek mily számottévő volt az osztrák összetevője, mily mértékben épített egy regionális, a Monarchia-kultúrára, s ez miképpen jelentkezik oly Márai-művekben, mint például A gyertyák csonkig égnek, arra itt csak egy utalásra telik. Viszont e naplóbejegyzés előtt, ugyancsak 1950-ben az az európai (tudatú) polgár szólal meg, aki ugyan 1947-es útirajzát Európa elrablása címmel adta ki, de akinek élete végére még az Egyesült Államokkal, választott új otthonával is sikerült megkötnie a maga különbékéjét. „A másik otthon, a haza, a nyelv hiányzik... de Európában nem érzem magam »emigránsnak«. Európában éppen úgy »otthon« érzem magam, mint Magyarországon, a baseli utcáknak éppen úgy megörülök, mint a Fortuna utcának örülnék a Várban, a nápolyi kikötő éppen olyan otthonos számomra, mint a leányfalusi kikötő... Európa mégis haza, otthon. - Amerikában már emigráns lennék, ez bizonyos."27 Az Európai Unióba való magyar belépés előestéjén mindenkin múlik, otthonná tudja-e a maga számára tenni Európát, ki tudja-e alakítani határoktól független kisebb és nagyobb baráti köreit, képes-e hangot adni a benne készülődő sokszólamúságnak; tudja-e nyitottan fogadni a távoli és közeli üzeneteket, s tud-e üzenni közeire és távolra? Rálel-e azokra a nyelvekre, amelyeken szólni képes? Olyan lesz-e beszéde, hogy dialógusra hív; dialógusképes lesz-e? 117
