Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Fried István: Régiók, nemzet(iség)ek a jövő Európájában
Fried István Régiók, nemzet(iség)ek a jövő Európájában „Egy kultúra igazi bizonyítéka soha nem a bőség, amely kicsordul, a felülmúlhatatlan, melyet a lángész ajándékoz a közösségnek, hanem az átlag minősége, módja, hangja is, mellyel a nép él, tudatosít és a köznapok használatában általánosít egy szellemi magatartást." (Márai Sándor: Piazza Erbe. Új Idők 1939. 45. sz. 573.) Mainapság, hogy az Európa egységesülésének (el)gondolt, vélt, minősített folyamatban oly jelentékeny lépések tétettek előre, annak ellenére, hogy az 1989-es esztendők történelmi fordulatai eredményezte eufória eléggé gyorsan múlttá lett, nemcsak ennek az egységesülésnek veszélylehetőségei kapnak olykor hangot, hanem egyre sürgetőbbnek mutatkozik a kulturális szomszédságok1 „realitásának" vagy utópikus elképzelésének, a gazdasági és/vagy művelődési kisebb egységek (régiók) kialakulása/alakítása esélyeinek újraértelmezése; összefüggésben azzal az európai egység létrejöttekor sem megszűnő és nem elhanyagolható ténnyel, miszerint az államok nyelvileg továbbra is megosztottak maradnak; tudniillik az állampolgárok többségi részének más az anyanyelve, más a nyelvi hagyománya, más nyelvi kultúrában leli meg önazonossága számottévő hányadát, mint egy (számra) kisebb részé. Amelyet a magyar terminológia aszerint, hogy jellemzői közül melyeket kíván az előtérbe helyezni, nevez nemzetiségnek, kisebbségnek, nemzeti kisebbségnek.2 Korábbi, tetszetős, ám megvalósíthatatlannak bizonyult feltételezés, hogy ezek a kisebbségek majd hídszerepet töltenek be, ezáltal a „folyó" két partján létező államok többségi lakosságai között közvetítenek. Ezzel kapcsolatos a másik feltételezés, amely a kisebbségek „kettős kötöttségét" jelölte meg, hol megkülönböztető tulajdonságul, hol lét-meghatározottságként. Ugyanis lojális állampolgárai lennének ott, ahol számra kisebbségként élnek, de kulturális-nyelvi identitásukat sem adják föl, a nyelvikulturális hagyományok ápolása akképpen jellemzi magatartásukat, hogy az nem fenyegeti az állampolgári lojalitást. Nem csak a totalitárius berendezkedésű államokban tűnt illúziónak a kisebbségek hídszerepének érvényesíthetősége (minthogy a többség nemigen igényelte); azt ugyan minden állampolgártól megkövetelték, hogy magas szinten sajátítsa el az államnyelvet, de a többséghez tartozóktól még akkor sem kívánták meg a kisebbség nyelvének bármily szintű megtanulását, ha hivatalnokként például a kisebbségek által lakott területekre kaptak valamilyen beosztást. A kettős kötöttség meghirdetése valójában az állam éppen időszerű politikájától, külpolitikai érdekeitől tette függővé, milyen mértékben és intenzitással élheti a kisebbségi a maga nyelvi-kulturális életét. De a kisebbségpolitikát tekintve messze nem volt (és ma sincs) minden rendben. Az Európai Unióba már régebben belépett államokban sem; hiszen a személyes, állampolgári jogok rendszerébe (eufemisztiku- san szólva) nem mindenütt iktatták be a kisebbségi (kollektív) jogokat, és a kisebbségi 108
