Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Pomogáts Béla: Három felvonás a zsarnokságról
A dráma kétségtelenül legérdekesebb szereplője Socino, aki, miként ő maga beállítja szerepvállalását, nem pusztán aljasságból vagy kényszerűségből, hanem, mondhatni, erkölcsi megfontolásból lesz Dávid Ferenc besúgójává. A dráma szövegéből, mindenekelőtt Blandrata szavaiból persze az is kiderül, hogy nemigen van más választása: hitelvei miatt már mindenünnen elüldözték, végső menedékként a püspök otthona és a rábízott feladat maradt. Socino magas intellektusú férfiú, teológus és filozófus, és minthogy Blandrata György valójában a fejedelmi akarat közönséges manipulátora, egyedül ő: Socino lehet a püspök méltó szellemi ellenfele. Nem könnyen vehető rá az árulásra. „Én - mondja megbízójának, az orvosnak - hitből akarom, megérted, hitből akarom tenni, amit teszek (...) Semmi megbízást nem vállalok, csak ezt a belsőt, s ha ez megvan, akár ölhetek is. De csak hitből. Csak hitből!" Valamiképpen - és nézetem szerint ez a dráma leginkább elgondolkodtató lélektani felismerése, legalábbis a zsarnoki társadalmak kiszolgálóinak, egyszersmind áldozatainak pszichológiáját illetően - azonosulni szeretne a rákényszerített megbízatással, mondhatnám, „interiorizálni" szeretné azt a szerepet, amelyet ráosztott a hatalom. Igen jól jellemzi ezt a helyzetet a darab első felvonásának egyik jelenete: „Socino Ki mondta a püspök úrnak, hogy én megfigyelni jöttem? Dávid Ferenc Ez nem ide tartozik. De tudom, hogy maga megfigyel engem. Azt is tudom, hogy magának jelentenie kell mindent Blandratának és a fejedelemnek. így van? Socino Még nincs. Dávid Ferenc Nem értem. Világosabban, Socino. Socino Meg akarok győződni arról, hogy a püspök úr valóban méltó-e az én árulásomra?! Nem adom olcsón magamat. Senkit sem akarok ártatlanul elárulni. Érti, püspök úr? Dávid Ferenc (bólogatva) Értem." Az olasz teológus végül a zsarnokság egyszerű eszköze lesz, aki lelkiismeretén úgy próbál könnyíteni, hogy megöli a nála is aljasabb szolgálólányt, és a gyilkossággal, mintegy vezeklésül, ő is a hatalom kezére adja magát. Ez a hatalom, minden zsarnokság természete szerint, nélkülöz bármiféle erkölcsi aggályt és megfontolást, egyedül a maga kormányzati érdekeit követi, és ebben a katolikus fejedelem kész eszközül használni a számára különben idegen vagy ellenséges világból való unitáriusokat: Blandratát és Socinót is. Abból az egyszerű megfontolásból, hogy elejét kell venni a további hitújításoknak, az önálló gondolkodás terjedésének, minthogy ez a gondolkodás minden hatalmi rendszerre, minden „állam-raison"-ra veszedelmes lehet. Hasonló megfontolások nyomán fog össze az unitárius Blandrata és Socino is a katolikus fejedelemmel. Mi több, Blandrata éppen a hitújítások korának konszolidálására hivatkozva győzi meg az olasz teológust arról, hogy a besúgói feladatot vállalnia kell: „Vállalni fogod - érvel az orvos -, mert te is érzed, hogy az újítások kora lejárt. Nem hívhatjuk ki magunk ellen ismét a többi egyház haragját. Meg kell őriznünk azt az egyházat, amivé már lettünk. Most a szilárdítás kora jő el. Most nem az elme szikráira van szükségünk, nem a képzelet villanásaira, mert ezek lehetnek akármily csodálatosak is, csupán veszélyt hozhatnak arra, ami már a fejedelem szemében is hatalomnak számít: az unitárius egyházra. Új fejedelem jött. Ilyenkor mindig föl kell áldoznunk valakit. Mindig valakit. Valakiket. Embereket vagy csupán egy embert." 71
