Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Sándor Iván: Daniellával a vonaton

erő szabad... ez a szellem fénye... (Eckhardt Mester)"; „Azt, amit a hit Istennek nevez, a történelem nyelvén úgy hívják: szabadság." (Tábor Béla)

A Scintillában ilyen verssorokat olvasok: „...miféle szálon / bonyolódik a belső / történelem / míg odafenn / elliptikus pályán / elég az utolsó emberi látvány."

írtam valami hasonlóról a kilencvenes évek elején a Hamlet kapcsán. Miközben elhelyezem Mándy Stefánia kötetét a polcomon, felvillan bennem fiának, Tábor Ádámnak néhány verssora tizenkét év előttről. Utánakeresek. A címe: végszó: menj, lőjenek sort!... „...hiába halott Claudius / az igazsággal sokra futsz / guildenstemnel, rosencrantzccal/ kerülsz szembe - s fortinbrasszal..." Az ajánlás: „Sándor Ivánnak - az elképesztő és természetes koincidenciáért."

A verset újraolvasva bevillan továbbá apjának, Mándy Stefánia férjének, Tábor Bélának 1936-ban írt könyvének egy gondolata: századunkban minden a Szellem ellenében működik.

De miről írt Márai Sándor egy esztendővel később, ami jegyzeteimet erre az útra térítette?

Sáros november-délután.

Egy tizennyolc év körüli fiatalember kilép a lakásából, viszi a kerékpárját. Délutánonként azon jár a barátaihoz, az iskolai szakkörbe.

A Halász utcában vagyunk. A fiatalember pedálozik a Bem rakpart felé. Balra fordulna, de nem veszi jól a kanyart, félrerántja a kormányt, megbillen, de azért tovább tud hajtani, súrolta a zebrán áthaladó férfit. Visszapillant, látja, hogy a gyalogosnak nem történt baja, csak a kezében tartott könyvet ejtette le.

Kicsit sáros lett a Dürer-album. Letörülgetem a zsebkendőmmel. Nem látom már a kerékpárost.

Sohasem jártam erre. Mégis azt érzem, hogy voltam már itt valaha.

Visszamegyek, újra megteszem a zebrán az utat. Amikor odaérek, ahol a kerékpáros súrolt, megjelenik előttem az arca.

Az arc nem az övé.

Nem látom őt, a kerékpárját sem látom, mégis látok egy kerékpárost. Sportkormányos. Diákkoromban bikaszarvnak neveztük az ilyen kormányt.

Ötvennyolc éve láttam a felvillanó arcot. 1944 novemberében itt hajtják az Óbudai Téglagyár felé azt a Zuglóból indított menetet, amelyben anyám és apám között haladok. Kétoldalt géppisztolyos nyilasok, árpádsávos karszalagos honvédek, elöl egy főhadnagy, hátul két csendőr.

A bikaszarv-kerékpáros tizennyolc év körüli fiú elszáguld a menet mellett, visszafordul, kísér bennünket, figyel, beszélget közben a fegyveresekkel.

A kétezerhármas kerékpáros semmit nem tud rólam, nem is ismer. Fogalma sincs arról, mit köszönhetek neki. Másnap kezdem írni a regényt.

Amikor fél évtizede Proust-esszémen dolgoztam, találkoztam Riceaur megjegyzésével: már száz éve is az volt a kérdés, vajon az Én rákérdezhet-e még az európai kultúrát jelentő saját történetére.

Riceaur több mint negyedszázada vetette fel, hogy miféle kapcsolat van a látásmód és a stílus között, továbbá, hogy „ezzel a kérdéssel Az eltűnt idő... egé6