Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Tódor János: Gettó–Magyarország

vezet munkatársa (egyben a Romano Kathanipesko Centro vezetője), aki maga is itt, a gettó Gyár nevű utcájában lakik, s akit itt mindenki csak Roszkaként szólít, úgy erezném magam, mint a haditudósító a frontvonalban. Persze nem akar bántani itt bennünket senki, végtére is nem vagyunk önkormányzati képviselők. Mi több, a meztelen, tetovált felsőtestű Gyula, aki eltolja magától az elétartott mikrofont, mert nyilatkozni nem akar, velünk üzeni az önkormányzatnak, közelebbről a mostanság Családvédelmi Irodaként emlegetett gyámhatóságnak, hogy nem a gyerekeket kell innen „zaciba" (állami gondoskodásba) vinni, hanem rendes lakást kell adni a családnak. Mármint a négy gyerekes Balogh Iván családjának, akik hatvanezerért jutottak a maguk garázsához.

Odabent a színes tévét nézik az apróságok. A „ház" előtt Iván felesége egy ősöreg, rikító zöldre mázolt mosógépet rak éppen tele szennyessel. Roszka asszony nem rejti véka alá a véleményét a család életvitelével kapcsolatosan: - Nem igaz, hogy amiatt akarják elvinni a gyerekeket, mert garázsban laktok - magyarázza emelt hangon a Gyulához hasonlatosan meztelen felsőtestű, pocakos fiatalembernek. - Az a bajuk veletek, hogy nem törődik a feleséged a tisztasággal, a gyerekek ellátásával!

Iván asszonya oda se fordul, lehajtott fejjel teszi a dolgát, miközben Nagypálné a fejére olvassa, hogy csak magukat okolhatják, ha elviszik a gyerekeket. Iván se szól semmit, csak szomorúan néz maga elé.- Képtelenség ezzel az asszonnyal megértetni valamit. Szóba se áll velünk. Egyik fülén be, a másikon ki - mondja a kisebbségi szervezet dolgozója. Egyre-másra jelennek meg a kíváncsi fejek a házak ajtajában. Többen kijönnek és tudakolják, mi járatban vagyunk.- Szervusz, Béla! - lapogatja a hátamat valaki. - Nem ismersz meg? Tudod, alapító phralipés vagyok - mondja egy kedvesen mosolygó harmincas női arc. Néhány percig, amíg tisztázódik a helyzet, Osztojkán Bélaként tárom fel a mésztelepi tényeket.- Csodálkoztam is, hogy megtestesedtél, mintha soványabb lettél volna - nevet az asz- szony, amikor leleplezem magam.- Nyugodtan mondjátok ám el, amit akartok, mert ez - mutat rám Roszka - nem paraszt ám, közülünk való, a cigányokról ír tanulmányt. Gyulát ez sem hatja meg, Iván asz- szonyának némiképpen becsápolt apja pedig ott-tartózkodásunk alatt többször is közli velem, hogy ne merjem őt meg az övéit kérdezgetni, meg fotózni, mert baj lesz. A lakása, akarom mondani, a garázsa körül se szimatoljak.

Iván arról beszél Roszkának, hogy a mellettük lévő garázst szeretné megvenni, amit gazdája nyolcvanezerért odaadna.- Kié az a garázs, ki árulja? - kérdezi tőle a kisebbségi szervezet munkatársnője. - Csak kihasználnak, becsapnak benneteket, olyasmiért fizettek, ami aztán soha nem lesz a tietek!-AH. Béláé - szól bele indulatosan Gyula. - De nem mindegy, hogy kié, és mennyiért adja?! Nem azzal kellene foglalkozni, hanem hogy milyen körülmények között élnek itt ezek - mutat a Balogh família „otthonára". - Talán ők tehetnek róla, hogy így kell élniük?! Senki nem törődik velünk, senki sem segít rajtunk.

Baloghék és apósáék Sátoraljaújhelyről érkeztek Tatabányára szerencsét próbálni két évvel ezelőtt.- Szoktak jönni a főnökök, és visznek minket az ország különböző részeibe építkezésekhez, árok ásáshoz - avat be a megélhetés mikéntjébe Iván. - Egész múlt héten Siófokon dolgoztunk, kábelt fektettünk. Naponta háromezer-ötszáz forintot kaptunk, meg ennivalót.

A Mésztelepet állítólag két-három család tartja „felügyelete" alatt. Uzsorakamatra adnak kölcsön a rászorulóknak, azaz gyakorlatilag mindenkinek, hiszen itt alig van valaki43