Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Papp Tibor: Vipera és oroszlán (elbeszélés)

le-fel járatta húsos szempilláit, mint egy hápogó virágkehely, melyet apró bogarak ingerelnek, mintha azt akarná jelezni, hogy most ő is elképzeli, mert látni ő sem látott semmit akkor, csak a férje, aki magához húzta a földszinti nyomdahelyiségben található egyetlen gyékényfonat ülőkével puhított széket, leült rá és előrehajolva vizsgálta az eleven könyvet.

Olivér nem akart adós maradni, a kétemeletes kisvárosi ház első emeleti szobájában, a hatalmas ablakon át, függönyök közt lebegő fényben az elképzelt látomásból átváltott emlékezésbe, mert rövid életének rengeteg zegzuga kínálkozik alkalmi színpadnak, melyen a közelmúlt édes-bús minidrámái, vértelen színdarabjai várják a függöny fellebbentését, neki csak az első szót kell a szájára venni, a többi jön magától a darab eseményeivel együtt. Ezúttal az özvegy nyomdász- nénak egyik kudarccal végződő sajátos történetét (majdnem mindnek kudarc a vége) mesélte el, melynek a közeli lapos városkában, Hasseltben, egy lányos házban a fickós, flamandosan szőke, lisztfehér bőrű, bögyös mama volt a főhőse. Valahányszor vendégként megérkezett hozzájuk, a mama, a tulajdonképpeni háziasszony (a nagymama csak a vendég előtt, főleg vacsora alatt játszotta ezt a szerepet) azonnal felszaladt a családi színpadra, amelyik forgószínpad lévén aszerint forgott, hogy Olivér éppen hol tartózkodott. Szemmel, kézzel és bizonyára gondolataiban is úgy kapaszkodott Olivérre, mint repkény a tóparti villa falára, érződött rajta, hogy be akarja vonni, fonni, úgy, hogy egyedül az övé legyen, mintha a gyereke lenne, de akit szeretőként is használhat esetleg. Ott érezte először, milyen egyszerűen fogamzik meg a társadalmi kiközösítés: míg a család hallgatólagos jóváhagyásával a csinos háziasszony kertelés nélkül játszadozott vele, megfogta a kezét, majd felcsúsztatta tenyerét kabátujja alá, vagy az asztal alatt a cipőtől megszabadított púderpamacs-puha lábaival átsimogatott az ő férfiasán szőrös lábszáraihoz, addig a család elrettenve figyelte nagyobbik lányuk nyiladozó szerelmét iránta. Midőn nyilvánvalóvá lett a dolog, azaz mindenki látta már, még az ezüstbottal járó nagymama is, hogy a kislány le nem veszi róla a szemét, a család, bizonyára némi tanácskozás után, melyet a közjegyző nagyapa vezetett le, megszakított vele, a bögyös mama legnagyobb bánatára, minden kapcsolatot, és sün- disznószemű, turcsi orrú, vastag combú, elhízásra hajlamos, de erotikus provoká- lásban anyukát követő kislányuknak, aki valahány sima búcsúzó arcon csókoláskor beledugta nyelvecskéjét Olivér fülébe, és a cimpát is bekente meleg nyálával, megtiltották még azt is, hogy az utcán köszönjön neki.

Pedig a veszély a mama oldaláról fenyegette magát, jegyezte meg az özvegy nyomdászné, a félreértés oka a bögyös mama kitanult, kifinomult játéka volt, ettől volt magának eufórikus közérzete, nem a kislánytól, mégis a mama volt az egyetlen, aki igazán ráfizetett, azért, mert a kiszemelt, felelősség nélkül fogyasztható áldozat kicsúszott a karmai közül. Maga nagyon szépen kimászott belőle, és annyival gazdagodott is, hogy felfedezte helyét a mi világunkban.

Ettől a gazdagodástól szívesen eltekintettem volna.

Higgye el, maga kétéves nyerő csikóként került ki az ügyből. Ki tudja, miféle vipera lakozik abban a leányban és miféle oroszlán az anyjában. Az egyik harap, a másik mar. Olivér, maga még túl fiatal ahhoz, hogy két vadállat között épségben maradjon.

10