Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 12. szám - Valastyán Tamás: A kioltódás és elővarázslás dinamikája
István vonatkozó elképzeléseinek s vitáiknak rekapitulálásakor arra keresi elsősorban a választ, hogy az irodalmi műalkotás kettős tulajdonságában, azaz önnön autonóm létének, egyszersmind heteronóm meghatározottságának felfogásában milyen módosulások történnek az osztrák (dis-) kurzus szerzői és alakítói szerint. A tét ti. itt nem kevesebb, mint hogy az irodalom determinatív- dokumentatív formaként határozható-e/határozandó-e meg, amely kitéve a folyton változó ideológiák reduktív erejének, világunkról eleve hamis képet nyújt, vagy pedig olyan mobil, az olvasás és értelmezés különböző szempontjainak megfelelő alakzatként írható le, amely az alkotó-teremtő, az olvasó és a vüág viszonyrendszerét a pluralitás révén biztosítja létrejönni, és amely „semmiféle mítoszba vagy anti-mítoszba be nem sorolható, önálló, egy-egy alkotóra vonatkoztatható poétikai világ-teremtést" reprezentál (38.). Az természetesen nem kérdés, hogy szerzőnk melyik alternatívával szimpatizál, viszont ahhoz, hogy konkrét műelemzéseiben a metamorfikus-regényes poétikai világteremtés újraértését elméletileg megalapozottan és esztétikai, hermeneutikai tapasztalataiban visszaigazolva tudja elvégezni, nem elég pusztán deklarálni e szimpátiát, hanem javaslatokkal kell előállnia a regények poétikai olvasatainak minél tisztább megszületése érdekében. Nos, könyve első részének harmadik alfejezetében Bombitz Attila pontosan egy ilyen javaslattal él. Lehetetlen világok A „mindenkori utolsó világok" paradoxiális, sőt aporetikus szintagmájának viszonyrendje lesz szerzőnk azon javaslatának lényege, mellyel a legközelebb szeretné eljuttatni olvasóját az osztrák regény általa reprezentatívnak tartott vonulatához. A Ransmayr regényeiméből kölcsönzött, és egy igen súlyos jelzővel ellátott - ti. az így létrejött alakzatot paradigmatikusnak feltüntetni szándékozó - legfőbb értelmezői ideát Bombitz megint csak fokozatosan és módszeresen vezeti be és ragadja meg. Először is újra sorra veszi azokat az anomáliákat - a valóságreferenciális olvasatok eluralkodását a kritikai diskurzusban, illetve az önös monarchizáló-osztrákozó hajlandóságot a kritikusok részéről -, amelyek összességében gátolják egy innovatív értelmezői magatartás szélesebbé válását, majd ezen anomáliák megszüntethetőségét artikulálja. Az Osztrák modell: értelmezés című alfejezet tehát kulcsfontosságú Bombitz vállalkozását illetően, hiszen ezután fordul rá voltaképpeni elemzéseinek útjára, s ha itt sikerül olvasóját teljes mértékben megnyernie ideájának, mintegy meggyőzni a „mindenkori utolsó világok" jogossága, applikálhatósága és termékeny mivolta felől, akkor nyert ügye van. Az osztrák regény és szöveg vonatkozásában rendszeresen fellépő anomáliák kiiktatásának módja Bombitz szerint az, ha mindenekelőtt elvi értelemben különböztetjük meg a két világ, az aktuális (vagy valós) és a poétikai (vagy lehetséges) létét. Helyesebben ha e két világ mindig már meglévő elkülönböződésére ráhangolódunk, és ez a(z) (át)hangoltság hatja át és irányítja kérdésfeltevéseinket. Ha az aktuális és a poétikai világ különbségétől a kritikus eltekint, akkor „az adott világot tekinti elsődlegesnek, annak tapasztalati és reális világából kiindulva keres megfeleltethető nyomokat az irodalmi mű világában, és nem annak önálló törvényszerűségeiben" (60.). Vagyis a műalkotás világának autonómiája sérül. A műalkotás autonómiája megőrzésének, egyszersmind az értelmezhetősége sokszínűségének biztosítása végett szerzőnk a lehetségesség és a metamorfikusság fogalmait vezeti be, előbbit mint olyan kritériumot, amely a történeti tények és tapasztalatok sokoldalú interpre- tálhatóságát segíti elő a műben, a másodikat pedig mint olyan mechanizmust, amely a metaforikus- ságon túlnőve a virtuális és nyelvi világalkotásra deríthet fényt. A lehetségesség és a metamorfikusság mint a világ és az ismétlés melletti további hívószavak segítségével szólítja meg Bombitz Attila az öt regényt, s általuk a művekben „a történeti tapasztalat és a szerzői stilizáció alkotta poétikai szerveződés" (72.) mibenlétére keres választ. A „történeti tapasztalat" és a „szerzői stilizáció" reflektált elválasztása, azaz a megélt valóság és a teremtett fikció problémájának ilyetén megnevezése jelzi, hogy a regényművészet autonómiája érzékeny pont az irodalomértelmezés területén belül. Tudniillik bizonyos pontokon ha ez az autonómia nem sérül is, de szükségképpen átütnek rajta heteronóm jegyek, azaz a művilágtól látszólag eltérő, azon túlmutató jellegzetességek. A kérdés mármost az, hogyan lehetséges, hogy az interpretáció során az előfeltételezett autonómia sérülése nélkül tudjon a mű mintegy magába felvenni heteronóm meghatározottságokat. Jelesül bizonyos referenciális megfeleltetéseket vagy pl. a borzalom telítettségének mértékét, hovatovább etikai megfontolásokat. Szerzőnk pl. azok után, hogy éppen egy Ransmayr-regény, Az utolsó vüág alapján választotta el a valós és a lehetséges világokat egymástól, s mutatta be elvi különbségeiket, könyve 201. oldalán szintén Ransmayr egyik regényéről, A 104
