Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Wehner Tibor: „Nem akarok pitbull lenni!”

az volt, hogy legyen kiállítás a klubban, aztán én a megnyitón felolvastam az Edwinista Kiáltványt, 13 pontot, mint toborzó művészeti programot. Ez volt az én műsorszámom, illetve ezt nem is én olvastam föl, hanem a Lacát kértem meg rá, és valaki még dobolt talán, a kis Smörci, afrikai dob kíséretére ment ez a szöveg. Végiggondolva, kicsit repes volt a dolog."

ef Zámbó társművész, a külső-belső szemlélő élménybeszámolója után meg az a gondolat merült fel bennem, hogy hallgattassák meg a visszaemlékezések szintjén a másik fél, fe Lugossy László is, aki a Gesztus és terápia című eszmefuttatásában az alábbi művészettörténeti súlyú megállapításokat szögezte le:

„ef Zámbó Istvánt 1967 nyarán ismertem meg. A kecskeméti Aranyhomok Szálló kerthelyiségében muzsikált egy beatzenekarban. Egyik este én is ott szórakoztam, és egy asztalnál ültünk teljesen véletlenül. Meglepetés volt számomra, mert már többször láttam őt a városban, mindig egy fekete könyvvel mászkált. Nem volt tudatos bennem az érzés, egyszerűen rájöttem, hogy szimpatikus. ... 1968-ban sikerült egy tiszavirág-életű klubot létrehoznunk, amit Purgatórium Klubnak neveztünk el. A postások klubjában kaptunk helyet, ahol az előtérben egy jó kis kocsma működött, és lehetett számítani közönségre. Mi a Purgatóriumban elsősorban művészeti, kulturális eseményeket terveztünk. Ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de akkor még nem gondoltunk ilyesmire, mert ösztönösen tevékenykedtünk. Első műsorunk programját ef Zámbó, aki kéziszedő szakmát tanult a nyomdában, ki is nyomtatta. Ezek a számok nagyjából a következők voltak: Nagy Ernő: A lépcsőház (egyfelvonásos patetikus játék); ef Zámbó István: Higgyünk a hitünkben/ Edwinista Kiáltvány; fe Lugossy László: Vaníliaálomkeksz/varázs-villamos-szék Jimi Hendrix- szel, Zádor Péter - Szabó József Attila: Kolbászos Najalák (hangköltészet). Az előadások után Jimi Hendrix-számokat játszott egy kecskeméti zenekar. Sikerült még egy kiállítást is rendeznünk a Purgatóriumban, ami viszonylag botránymentesen meg is nyílt, később mégis bezárták a kiállítást, és a vezetőség megszüntette a Purgatórium Klubot, mert az öltözködésünk sem volt problémamentes. A kerengő dervisekhez hasonlítottak bennünket, álmunkban pöttyös labdával szórakoztunk."

E gondolatok kapcsán önkéntelenül is arra gondolok, hogy hát ezek bizony az eredők, a lassan négy évtizedes múltúvá nemesedő kecskeméti gyökerek - legalábbis az első, az impresszionista árnyaltságú, futó benyomások szintjén -, mint mondani szokták, ezek az alapok, amelyre aztán az életmű épült. Az életmű, amely lényegi összetevőinek, jellegzetes vonásainak megközelítéséhez megint csak a Mestert, fe Lugossy Lászlót hívjuk segítségül, aki a legfrissebb Magyar Műhelyben fogalmazta meg a képeihez is kulcsot adó látleletét:

„Mindent médiaeseménnyé kell tenni, valami urak ülnek egy asztalnál, és kitalálják, hogy most itt ezt nagyon botrányossá fogják tenni, kell történnie valami szentségtörő dolognak, akár egy képen, amit kiteszünk, amiről majd mindenki beszélni fog. így médiaeseménnyé válna a dolog, de mi annak ellenére, hogy sok hasonló botrányt csináltunk annak idején, ebben a szituációban tudatosan nem törekszünk egy ilyen figyelemfelkeltésre. Ebben ugyanis az a lényeg, hogy felnyomják az emberek adrenalinszintjét, hogy három napig vagy egy hétig beszéljenek a dologról mint médiaeseményről, aztán vége. Még a háborúkkal is ez történik: legszívesebben már nem is figyelnék oda. Sötét világban élünk, az emberek egyszerűen szeretnek háborúzni, ezt most már tudomásul kell vennünk, én meg nem szeretek háborúzni, én csinálom a képeket, ezzel teszek a békéért.

91