Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Kántor Lajos: Apokalipszis – háborúban és békében

zsigerileg, akár a szerelem, öntudatlanul és szótlanul, csak alkalom kellett nekünk és minden mai jövevénynek, máris feltört belőlünk, neveket, évszámokat suttogtunk vallomásként. Ki-ki saját vágyait hordozta múltjaként, és egymásnak mesélték el, ami belőle elmondható különböző nyelveken. Viszonzatlan szerelem volt."

Pontos diagnózis, 1989-ből. Amihez még hozzá kell idézni: „Nem szégyelltem a rettegésemet, össze is szoktam vele, mint pórul járt vasutas a falábával. Életfogytiglan tartó, gyógyíthatatlan állapot volt, nem volt hova kilépnem belőle, éppen csak érzésteleníteni lehetett időnként: szerelemmel és alkohollal. De mostanában ez a kettő is hiányzott az éléstáramból. Merthogy inni sem mertem, nehogy másnapos reszketésben találjanak." (A civilben járó kihallgató tiszt természetesen állandó figurája az elbeszélésnek.) Még hiányzik idézetekkel operáló kommentárunkból a történet lezárása: a korábbi nyúltulajdonos szépfiú megjelenik, kivándorlását biztosító jövendőbelijével együtt, az elbeszélő lakásán, aki - nyúlpaprikásként tálalja fel vendégeinek a céda nyulat.

Trianon gyermekeiről, három kötetben

Kolozsvár egyik külvárosának, a (nevét is elvesztett, azóta teljesen lebontott-átépített) Pata utcának volt eredeti hangú - Bálint Tiborral részben rokonítható - novellistája, riportere Szabó Zoltán. Budapestre áttelepedve írta meg, már Köntös-Szabó Zoltánként, (családi) krónikának nevezett hármaskönyvét, a Trianon gyermekeit (1992-1997). A három kötet - Fehér zászló Erdély felett, Tövissel kerített Éden, Köd lepte be a Szamost - közel nyolc évtizedet foglal össze, a XX. századi erdélyi (négy évet kivéve: romániai) magyarság kisebbségtörténetét meséli családi emlékek (napló, levelek, személyes emlékidézés) és újsághírek, sajtóközlemények alapján. (Sűrűn idéz a Keleti Újságból, a szintén kolozsvári Ellenzékből, a Világosságból, de megjelenik, említtetik Szabó Zoltán egykori munkahelye, az Utunk, valamint a kilencvenes évekből a Korunk is.) Az idősíkok gyakran egymásba csúsznak, ami azzal is magyarázható, hogy a szerző számára minden (lezárt?) múltként szól, noha (családi) kapcsolata Erdéllyel továbbra is élőnek mondható. Néhány sor a második kötet végéről:

„Egy édes öcsémnek Zuglóba,

a Szilágysomlyó utcába, testvéri szeretet!

(Kolozsvár, 1983. április 7.)

Minekutána nemkívánatos személy lettél, nem látjuk egymást egyhamar. Én a közeljövőben aligha kapok (nem is igényiek) útlevelet, ezért azt ajánlom, hogy száműzzük a kódolt leveleket. Megalázó. Amúgy is tilalomfák között csörtetünk cseszett életünk vadonjában, ráadásul minden második vagy harmadik fa mögül részvétlen szemek kísérik ziháló csörtetésünket. Altatjuk magunkat, nem azért kapkodunk levegő után, mert félünk, csak oxigénhiányunk van..."

Mindenhonnan a történelem - és az irodalom szól. „Tegnap Jenőéknél jártam, gyerekbunda ügyben, náluk akadt kezembe a Romániai Magyar Szó [1949?] június 9-i lapszáma: a cikkíró Sztálin tételeitől rugaszkodik el, körülrajongja Gheorghiu-Dej és Vasile Luka osztálybékés útmutatásait, aztán ráveti magát Kós Károly transsylvanizmusára, amely az osztálybéke és -ellentét jellegzetes ideológiája vala. Továbbá: az Erdélyi Eleiikon félreveze- tős és elzárkózó tevékenységet fejtett ki. Lemagasztalja (kis papném azt mondaná: választékoskodik, Zoltán!) a tiltó listákra tett íróinkat, a fasiszta ideológia megalapozóinak bélyegzi Venczel Józsefet, Albrecht Dezsőt (kalotaszegi pásztortársam jó ösmerősét). Az eleven magyar egység jelszava - így a kikelős cikk szerzője - tette lehetővé, hogy a Bolyai Egyetemen olyan reakciósak léphessenek katedrára, mint Kristóf György, Tavaszy

86