Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Nagy Gábor: A nemzeti közösség sorsértelmezése Baka István költészetében

A metaforikus versbeszédet Baka az allegorikusság felé tolja el. így fogalmazta ezt meg maga a költő: „A kép számomra nem díszítőelem, és nem illusztrált gondolat, hanem a versbéli valóság alapeleme, ezért tartom szükségesnek, hogy egy versen belül a képek azonos motívumkörből vétessenek. Még pontosabban: legyen egy motívumkörük a metaforák »hasonlóinak« és egy másik a »hasonlitottaknak«, ezáltal próbálom megteremteni a látvány és a mögöttes tartalom egységét."' „Arra mindig vigyázok, hogy a kimondásul szolgáló látványba ne keverjek oda nem illő, az alapmetaforától idegen képi elemeket. (...) a versnek nemcsak képi, hanem gondolati központját is jelentő alapmetafora minden lehetőségét igyekszem kibontani."1 2 A vers tehát: világmodell, az alapmetafora e világmodell központja, lényegi kifejezője, s erre épülnek rá allegorikus, logikai technikával a további metaforikus elemek. Alapvetően más technika ez, mint az egyik legjelentősebb kortárs, Nagy László poétikájáé. Baka e poétika alapjait - már nagyon korán, indulásakor - József Attila költészetében találta meg: míg Nagy Lászlónál, Juhász Ferencnél, Kormos Istvánnál és követőiknél „a képben, a látomásban rejlő lehetőségek bontakoztak ki igazán, a József Attila-i versépítkezés, a költői képeknek először nála kiteljesedő rendszerbe szervezése még továbbgondolható."3 Baka első könyvei - a Magdolna-zápor (1975), a Tűzbe vetett evangélium (1981) és a Döbling (1985) -, sőt részben későbbi versei is e továbbgondolás eredményei.

Elsősorban a poétika következménye tehát, hogy a versek költői énje mintegy világszemként funkcionál: a világra nem rányíló, rácsodálkozó - mint fiatal költőknél nemegyszer -, hanem a világra rálátó szemként. így, e poétika folytán lesznek a korai versek a világérzékelés kifejezői, egyedi világmodellek. Ez a világ persze elvont fogalom, de Baka hamar túljut a filozófiai, egzisztencialista alapozású világérzékelés befolyásán, s az általa modellezett világ egyre inkább megkapja kontúrjait, egyre érzékelhetőbbé válik konkrétumai alapján. Nem világról lesz már szó „csupán", hanem társadalomról, történelemről, magyarságról is. így töltődik föl egyik nyilatkozata, amelyet akkoriban inkább poétikai természetűnek lehetett olvasni, új értelemmel, s válik az állampárttal szembehelyezkedő, a magyar nemzet történelmi-irodalmi hagyományaira támaszkodó költő tanúságtételévé: „Nem hiszek olyan költészet érvényességében, amely hagyományok (elsősorban a nemzeti költészet hagyományai) nélkül akar boldogulni."4

Az első versekben még a szorongás, a bizonytalan eredetű rettegés élményei dominálnak: „A rengeteg (...) minden levélrése / kéklő farkastorok" (Dal), „Erdő, te zöld reménytelenség, / te szorongásommal teli!" (Erdő, erdő).5 Csak homályos utalásokból következtethetünk e szorongás ontológiai és társadalmi meghatározottságaira, a múlt-jelen-jövő hármasságra. Az Erdő, erdő a múltra - talán a világháború áldozataira? - utal e sorral: „Fél lábon álló tölgyeid / rokkantak emlékművei." Nem is egészen illik e kép a vers struktúrájába, amelyben a passió mozzanatai is felsejlenek: „Ösvényeid korbácsütések /

1 Görömbei András: „Közösségre vágyakozom". Válaszol: Baka István = uő: Kérdések és válaszok (Tizenhét interjú a hetvenes évekből), Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994. 123.

2 „Akkor vagyok a legszemélyesebb, amikor álarcot veszek föl" (Vecsernyés Imre beszélgetése Baka Istvánnal), Tiszatáj, 1986/4.

^ Mai költők József Attiláról (Baka István és mások), Új Forrás, 1980/2.16.

4 Költők felelnek (Baka István és mások), Mozgó Világ, 1978/2. 16.

5 A versek szövegét a legutóbbi és legteljesebb kiadásból kölcsönzőm: Baka István művei. Versek, Tiszatáj, Szeged, 2003. Bár a Tájkép fohásszal (Jelenkor, Pécs, 1996) posztumusz könyv szintén az utolsó kéz elve szerint készült, az életműkiadás kötete közöl néhány újabb, a hagyatékból előkerült verset, ráadásul Bombitz Attila gondos szerkesztői munkával jórészt kigyomlálta a korábbi bántó sajtóhibákat.

54