Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 12. szám - Vasy Géza: „Magyarnak számkivetve” (Balázs József Magyarok című regénye és fogadtatása)

filmet az is, hogy emlékként, látomásként beleépül a Fábián Bálint találkozása Istennel néhány kulcsjelenete is. (Ez a regény az I. világháború után játszódik, s címszereplője Fábián András édesapja.)

Balázs József megnyilatkozásaiból, önértelmezéseiből is a remény fogalmát kell ideillesztenünk. Egy 1977-es interjúban így vallott: „amikor - még nagyon régen - otthon voltam, és Herder hírhedt jóslatáról olvastam, tudniillik, hogy a magyarság elvész a történelem süllyesztőjében, akkor azt gondoltam magamban: de kár, hogy ez a Herder úr sohasem járt mifelénk. Ha ugyanis járt volna, akkor ő maga győződött volna meg arról, ami számomra nyilvánvaló: a magyarság elpusztíthatatlan."5 Évekkel később pedig arra a kérdésre, hogy e regény vendégmunkásai egy nemzet sorsát jelképezik-e, ez volt a válasz: „Botorság lenne ilyesmit mondani. Nem hiszem, hogy a figurák az egész nemzetet, legalábbis az akkori nemzetet szimbolizálták volna. De azokat mindenképpen, akik történelem alatt élnek, akik nem rendelkeznek hatalommal. Azokról az emberekről akartam beszélni, akik nem tudnak beleszólni sorsuk alakításába, nem tudják azt befolyásolni. Ez egy elég jelentős csoportja volt az akkori Magyarországnak. S az az érzésem, hogy ez volt az a csoport, amelyik a második világháború után elkezdte rendbe szedni az országot. Kis túlzással ez volt az a csoport, amely olyan erkölcsi értékeket képviselt, ami nélkül a nagy világégések után újra emberi életet létrehozni, társadalmat építem, nemzeti keretek között valamit csinálni nem lehet."6

A kritikákban Balázs József mestereiként-elődeiként Móricz Zsigmond mellett Veres Péter, Hemingway neve íródott le többször. A talán legnyilvánvalóbb párhuzamot csupán Szekér Endre említette: Sánta Ferenc munkásságát, az ő kisembereit, azok helytállását. S nemcsak Az ötödik pecsét kisembereire gondolhatunk, hanem a Húsz óra alakjaira is. Az imént idézett interjú fényében nem is csak egykori szegényember-sorsukra, hanem 1945 utáni szerepükre: ők is „elkezdték rendbe szedni az országot".

A Görömbei András által készített 1977-es interjúnak még egy igen fontos gondolatsora foglalkozik a magyarsággal. A kérdés történelemszemléletünkre vonatkozik: „A legfontosabb dolgokat kérdezted meg... Még mindig - s valószínűleg még évszázadokig - a legnagyobb ajándéka az embernek, hogy orosznak, amerikainak, franciának, románnak, szlováknak vagy éppen magyarnak született. A kisgyermeket nemcsak az anyja, de egy közösség kultúrája - szokásai, nyelve, sajátos atmoszférája, tájai - is dajkálja. S egyszerre folytatja és átveszi annak a közösségnek a történelmi hagyományait, amelyben élnie kell. (...) A jelenlegi helyzetben úgy látszik, hogy a magyarságnak - egy igen szűk rétegétől eltekintve - nemhogy összetett vagy igaz képe lenne elődeiről, történelméről, de elemista színvonalú képe sincs róla. (...) Tudom, hogy amit én elképzelek az ideális történelmi-nemzeti tudatról, utópia: szigorú, felszámolhatatlan törvényei vannak a valóság mozgásának, így nemigen marad más hátra, mint az álmodozás ezekről a dolgokról. Nekem és a hozzám hasonló gondolkodású embereknek az a feladat jut, hogy amit fontosnak, helyreigazítandónak érzünk, azt írjuk is meg, ne csak beszéljünk róla."7

Egyértelmű ez az írói hitvallás. Talán mégsem felesleges európai uniós csatlakozásunk kapcsán időszerűségére figyelmeztetni. Alighanem örök marad a vita: mik vagyunk előbb, emberek-e vagy egy nyelvi közösség tagjai? Másként: embernek vagy magyarnak születünk-e? Pedig az élet évezredek óta kínálja az értelmes választ: konkrét közösség, konkrét kulturális, felnevelő hagyomány nélkül nincs ember. Egy ma született csecsemőt persze a világ bármely pontjára, bármilyen nevelőszülők közé helyezhetünk, s akkor tetszésünk szerinti nyelvhez és kultúrához fog tartozni, bár szüleitől, őseitől akkor is olyasmit örökölt, ami öntudatlanul is egy kicsit mássá teszi majd őt. Vagyis bármilyen kultúrában fel tudunk nevelődni, és a sokféleségben is nagyon sok a közös elem, mégis egy vagy két körülhatárolható kultúra, nyelv, nép, nemzet nevel fel bennünket, és - mint Balázs József

46