Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Demény Péter: „Havas pillájú angyalok”
lóizzadság szagát, és hallotta a hatalmas tüdők munkáját, a paták dübögését a földön, ahogy röpülnek nyomában a fölszakadt rögök; valami kis szerb falu hídján térdelt, szűkölve és könnyezve az erőlködéstől, hogy bajnétjával kiszabadítsa a deszka közül a kanca bokáját; s hogy nyomban valami szelíd és békés kép következzék ismét, kívülről látta önmagát, mégpedig olyannak, ahogy a vásári fotográfusok ábrázolták Ludason, Halza és Gajzágó kliséi, melyekre csak a színes huszárfejet kellett ráilleszteni, s a paripa máris ott táncolt alatta, miközben ő kivont karddal, lobogó mentében feszített a nyeregben." (123.) Kálmánka (aki voltaképp a regény narrátora), Kálmánka tehát az olvasás révén próbál kilépni a fájdalomból, melyet az okoz neki, hogy Bárány Ilit, a lányt, akibe szerelmes, hívő létére nem engedik a kommunista ifjúsági szervezetbe: „...hogy megörült, mikor a vágóhíd környéki ócskasoron egy vékony, színes fedelű füzetecskében Prévost Manón Lescaut-ját ismerte fel, s pár bániért megvehette a könyvet; egyetlen délután ki is olvasta, s önmaga helyzetét beléhelyezte Des Grieux lovag siralmas sorsába: ő is követte Ili lezárt batárját, lefizette a kísérőket, úton-útfélen megalázkodott kedveséért, szerette és gyűlölte egyszerre, s végül a saját körmével vájta ki a lány sírhelyét, hogy eltemesse őt egy ismeretlen helyen, elsiratván őt is, magát is." (492.) S nem álmok-e Vincze Béla „találmányai", melyeket a Sánta angyalok utcájában, a regény drámaváltozatában foglal össze tömören: „A forgatható betegágy... A kétszer felhasználható mosópor... A szétszedhető súrolókefe... és a műélesztő... (...) ...olyan műélesztőt fogok gyártani, amelyből egy csipetnyivel is meg lehet keleszteni az egész Óceánt!... Meg aztán a cukorgyártáson is gondolkoztam... Az icipici cukorpasztillán... Akkora lesz, mint egy ezerédes tabletta, de még édesebb!... Már el is neveztem tízezerédesnek... VB, vagyis Vincze Béla tízezerédesnek, hogy senki el ne lophassa a találmányomat!" (Caligula helytartója - Erdélyi Magyar Drámaírók. Válogatta Dávid Gyula. III. kötet. Kalota, Kolozsvár, 2003, 161.) Fény a keskeny vágány fölött Ezt álmodja tehát, erről álmodozik a kisember, hogy ha pillanatokra is, de kiszabadulhasson rettenetes sorsából. A Zokogó majom legfontosabb szereplői olyan kétségbeejtő nyomorban élnek, amelyből igazán nincs más menekvés, mint az ábrándozás. Néhány részlet felidézése ezúttal is hasznos lehet. A regény legelején olvashatjuk a környék leírását: „[Kálmán] Alig tud visszaidézni egy-két történetet, hacsak arra a telepre nem gondol, arra az örök-fehér tájra, ahol először laktak, s ahol dudaszó kíséretében havas pillájú angyalok tódultak ki a porcelángyár kapuján kosztoscsészéiket lóbálva, mintha az Isten bocsátotta volna el őket a megcsappant munkalehetőség miatt. A fehér alakok jó része a Junász vasgyár kátrányfekete negyede felé imbolygóit; ugyanakkor néhány tucat kormos férfi az írisz telep utcáin ballagott végig, s szemük fehérje oly ijesztően villant meg arcukban, hogy a gyerekek beszaladtak a kapu alá..." (19.) De ez még „csak" a sivárság - a nyomorról inkább egy későbbi részlet beszél: „Böske ismét cigarettára gyújtott, de amint szippantott egyet, tekintete merev lett és sajnálkozó:- Istenem, de szegények vagytok... Hova is fekteted ezt a sok gyermeket, Erzsiké? Az anya elvörösödött, s ahogy ott ült, karját az asztalra támasztva, a lámpa fényénél, egy morzsát szedett fel; a morzsáról a kenyér jutott eszébe, arról a férje, s egyre zavar- tabb lett: tudta, hogy sógornője már sokszor felpiszkálta rá a bátyját: ha betelepedtek egy féldecire, mindig szóba hozta, hogy »nem egy pendelyes cselédet kellett volna elvenned, 108
