Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 11. szám - Fekete J. József: „Miért újra Ulysses?”

világnézet. [...] igenis használják az írók az utcanyelvet, mert hasonlat és szókép ez, kép­zelet és ezer jó metafora, szemtelenül cinikus."11 Szentkuthy vállalja a Joyce-szal és Prousttal való rokonságát, de csak akkor, ha az előbbit nem azonosítják a halandzsázó szóhalmaz-raktámokkal, az utóbbit pedig nem csapják egy kalap alá Freuddal. Ezzel ellentétben elutasító a francia új regény művelői­vel szemben. Olyan indulatosan, mint a Nouveau Roman? című tanulmányában, csupán a regényeiben kelt ki bármi ellen is. Miként a tanulmány címében jelen lévő kérdőjel is mu­tatja, Szentkuthy nem értett egyet Robbe-Grillet és társai irodalmi tevékenységének se új­donságával (mi volt a Prae, ha nem új, experimentális regény?), se azzal, hogy az új re­gény megfelelő válasz lenne a világ percipiálására. És ha valahol igazán állást foglalt az ál- és félműveltséggel szemben (vagyis elítélte a műveltséggel való hivalkodást), akkor itt tette, ebben a terjedelmes tanulmányban. Még személyes oka is lehetett rá, mert a Praet is szívesen beszorították volna az ellenregény skatulyájába, ugyanakkor azt meg nem vé­ve észre, hogy a maga korában ez a mű megelőzte a francia irányzatot. Hosszan tartó és felesleges lenne végigkövetni itt azt a filológiai és irodalomtörténeti utat, amit Szent­kuthy körbejár, hogy bizonyítsa Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet, Marguerite Duras, Claude Simon, Robert Pinget, Samuel Becket és Julien Cracq módszereinek avítt- ságát, epigonságát, az „új dialógus", a „meddő fecsegés" újrafelfedezésében az irodalmi eszköztár leporolt rekvizitumait, a freudizmus ismételt homloktérbe állításában a felme­legített Virginia Woolfot, sőt Dosztojevszkijt. „Az embernek ma [...] nincs döntően új vi­szonya a világgal" - mondja ki Szentkuthy; és hiába ígér az új regény új realitást az egyik oldalról, ha ezt a műalkotás művi izgalmával kívánjuk kiváltani. És milyen eszközökkel? Szabad asszociációval? (Az éppen a legkötöttebb dolgok egyike - mutat rá Szentkuthy.) Tárgyfétisekkel? Montázstechnikával? A középkor óta ismert és alkalmazott „újdonsá­gokkal"? vagy éppen a szociális hangsúlyok kiemelésével, mint ahogy ezt Beckett teszi, akinek „főhősei anonim félhullák, betegek, őrültek a sárban és pöcegödörben. [...] Ezek a defekáliákkal rokon »főhősök« persze fikciók: a mindenből kiábrándult ember nem ilyen - ezek intellektuális absztrakciók, ezoterikus és elit entellektüelek matematikai for­mulái [...] csak entellektüelpreparátumok".12 Egyszóval minden, csak az nem, ami Szent­kuthy lényege, a valódi realizmus. És még csak egyet emelek ki a szerzőnek legfájóbb té­nyek közül: az ellenregény elveti a cselekményt, a történést. Valljuk be, a Prae nem volt egy kimondott detektívregény, de például a Breviárium már a legizgalmasabb, vérbő, in­tellektuális kalandregény, „theo-krimi", ahogy a szerző nevezte, és valóban az esemé­nyek karneváli forgatagába sodorja az olvasót. Akár Rabelais, akihez folyton visszaté­rünk, ha Szentkuthy műveiről beszélünk. A Múzsák testamentuma tulajdonképpen az 1969-ben megjelent Meghatározások és szere­pek második, bővített kiadása. A tanulmányoktól a bírálatokig, a cikktől a körkérdésre adott válaszig, a vitairattól az esszénovelláig változik az egybegyűjtött elméleti írások műfaja ebben a kötetben, de mégis van közös nevezőjük: a tanulmányozott szerző vagy jelenség mögül mindig erőteljesen előtűnik Szentkuthy Miklós, aki műveltségén és intel­lektusán átszűrve tárta fel az általa taglalt művek, irányzatok, szerzők legrejtettebb titka­it is. Álarc mögül kacsint az olvasóra tanulmányaiban is, akár regényeiben. Meglátásai élesek, pontosak és kíméletlenek. Nem lehet „átejteni", nem „esik hasra" az álmodemség és az álműveltség előtt se 1927-ben, se 1983-ban. A szellem igazi nagyságai iránt pedig ugyanolyan vehemens lelkesedéssel rajong, amilyen indulatos undorral veti el a közép- szerűség önmutogató tetszelgését a semmi tükrében. 11 I. m. 474. o. i. m. 311. o. 100

Next

/
Thumbnails
Contents