Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Tandori Dezső: Sors, undercover haver!
bennünket közelről, aktuálisan, érzékenyen érint, arra reagálunk, azt használjuk stb. A művek sorsáról ide, hátha később nem lesz hely, s nem is jut majd eszünkbe, ennyit: elég baj (balszerencse), hogy az író műveinek nagy részét „a kor" nem nézi érdeklődéssel, mert érdeklődése más dolgokhoz köti. így például magam, ha megírok végre, 24 1/2 év után forma szerint tökéllyel (s legyen ez bár csak iparművészeti! de megold egy-két regényírói alapkérdést etc.), 12 1/4 év után a téma befejezéséül (így írom meg), s hivatkozom korábbi könyveimre, ahol szép, szép, volt valami, de nem az általam megcélozhatni vágyott eredmény, kiderül: még a jobb, szűk közönség nagy része is teljesen tanácstalanul állt e munkáim előtt (a Maury-Momy témára és a bűnügyiességre gondolok!), nem tudta „hova tenni", merre sorolni... és akkor igencsak gyanakodhatom, hogy a mostani mű még nagyobb terpeszt szalaszt, még messzebb lesz egymástól, ami számomra evidens, fontos, sőt - és ami akár jó híveim többsége számára is „átmegy". Sorsa a műnek akkor is, ha a szerzőt szeretik, foglalkoztatják (úgy egyebekben), nem mondják rá, „na ja, 66 évesen már Krúdy se" (nem is élt annyit), és hogy „nem mindenki Kosztolányi" (Márai stb.)... nem mondják (bár foglalkoztatják ott is, ahol ezt mondják, miért ne mondanának oda egyet a szerzőnek, hiszen, vélik, szerző is odamondogat, jó), sorsa a műnek a csak látszólag undercover haverság, tehát hogy mimikrivel beszűrődik a valódi tárgyba (abba, hogy az irodalom - jaj, gyerek vagyok?! - ténylegesen mi is etc.) az idegenség, ergo a külszempontúság. (Divat, politika, piaci szempont, rangsor, megcsököttség, mű- veletlenség, másra-műveltség, érzület stb.) így a mű nem alkothatja meg a saját sorsát egyebütt, csak szerzőjének ítéletében, különben magyarázkodni kellene... s itt érkezünk el a mi félistennek tisztelt karmesterünkhöz. (Magunk tiszteljük őt így, s eleve mindenkit, kicsit, aki egész szonátákat, versenyműveket tud betanulni, ráadásul emberiséghasznúan előadni... Kocsis Zoltánt azonban mint szellemi embert tisztelem mindenekfelett.) Az van ennek a riportnak a kellemetes vége felé, hogy megfaggatják kicsit a karmestert (hagyom most, hogy az előadóművészség helyett a talán összetettebbet ambicionálja, s ez a karmesterség... nem karajani - tisztelet! - jegyben értve... ám épp ez az, a tárgyhoz én nem értek), meg, hogy „ez mind, s az, maga kömyűltén, tessék, hogyan is van" (görögös sor tőlem, és nem „könyörültén", hanem... na, környékén, Olvasó, korrekt.) - „Mindenesetre...", de inkább tartalmilag. Hogy a próbákon, kérdez rá a szakíró, igyekszik minden kívánságát elmagyarázni és indokolni, s erre Kocsis, hogy ő felnőtt embereknek tekinti a zenészeket ottan, csak nem vághat oda nekik egyszerűen annyit, hogy „forte", mert az, szerinte, olyasmi, akár ha bifsztekre hívna meg valakiket, aztán a cumisüvegből etetné őket! Viszont, vág közbe méltán a szakíró riporter, „így meg esetleg túlbonyolítja". Kezdünk megérkezni? Kocsis akkor: „Lehet". És hogy egy külföldi zenekarnál (hűha!) biztos feláll- na Herr Müller, mondván, Herr Kocsis, „ne tanítsa a zenekart". A beszélgetés aztán másfelé kanyarodik. Ebből az írásműből, ami ott a riport (Európai Utas), 44
