Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11. szám - Határ Győző: Morbus sacer
hetőség skáláján megüti a „kibírhatatlant", akkor a beteg kivetkőzik emberi/irodalmár mivoltából, és szadomazochista, nyöszörgő jószággá aljasul; minden elhaladóra nyomorultul pislog, hogy hátha ő az, akitől enyhülést remélhetne és térdre bocsátkozni sem rest, ríni sem átall, esdeklőre fogni sem szégyelli, hogy kikönyörögje az injekciót - ami az ideg halálos bűnére a feloldozás két fajta injekció van és két fajta fájdalom a jó injekció egy-két órára megszabadít ugyan a fájdalomtól, de elbolondít és józan ésszel kiagyalhatatlan káprázatokkal jár; elképzelhető, hogy ekkor, egykét órára a szerencsétlen átmenetileg, kis időre újra írónak/költőnek/garabon- ciásnak érzi magát, démona újra súg, üzenete „súlyos, országos fontosságú és halaszthatatlan" (a paprikajancsi szeráfnak érzi magát, nyögdécselését-fingá- csolását angyalfanfárral téveszti össze) a rossz injekció pofa szart sem ér, tönkremegy a fájdalom feláradásán. E gátszakadás után a fájdalom vastagja, a lancináló kín a tudat minden zugát betölti, az író nem író többé, hanem gyűrűsféreg, és minden gyűrűje a fájások fellüktető robbanása. Ez az a fájdalom, amelynek nincs irodalmi hozama; a Fehér Elefánt, amelyre gondolni tilos. 1987. május 2-ának éjszakáján, félig öntudatlanul, a mentők beszállítottak a Dél-londoni Egyetemi kórházba. Az intenzív osztály az ódon, neoklasszikus épülettömb egyik szárnya volt, hatvanágyas hodály. Ahogy utóbb kézikönyvemből kihámoztam, a hasnyálmirigy-gyulladás mortalitása 65% körül volt, s nekem abba a 35%-ba kellett volna visszakapaszkodnom, hogy megéljek. Mintha pörölykalapáccsal rám sújtottak volna, oly hirtelen gyenge lettem, tántorogtam, álltomban magam alá eresztettem székletemet-vizeletemet, s alig regisztráltam, hogy éjszakánként hány ágynak húzzák szorosra függönyét, melyik kínai vagy néger ágyszomszédomat csempészik ki a mortuáriumba. A pancreatitis mázsás kínja rám szakadt; jószággá degradálva szenvedtem, összeszorított foggal próbáltam visszanyelni a jajt (Angliában jajgatni szégyen), és minden néger nővérnek fájdalomcsillapítóért könyörögtem. Hatóránként igen, sűrűbben nem szabad - utasítottak el; de volt, aki megkönyörült és korábban beadta az amphetamin-injekciót2. Ez volt az egyetlen szer, ami valamelyest hatott, és két- három órára nyugságom volt. Hogy szerencsére vagy vesztemre, ki tudná megmondani: velem volt parányi diktafonom, a feleségem csempészte be. Démonom újra sugdosódott, s csak azt nem tudta egyikünk sem, hogy az amphetamin érzés és tudattorzító, minden gondolatom ezen a torzításon ment keresztül. S míg az éjszaka szuszogó csendjében, az infúzió csöveit eligazítva, a diktafonnal a takaró alá bújtam, szokatlanul nagyhangú démonom basáskodva rendelkezett. Alapmű, óriásmű az, ami itt következik - mondotta megállás nélkül, hogy a diktálást alig győztem követni: 200 oldal lesz, sem több, sem 2 Részletesebben: Partra vetett bálna, 399-404. old. (1. az interneten m. f.) 6
