Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Dömötör János: A vásárhelyi kiállítás

Ez a fajta kapcsolatteremtés, amely elsősorban és közvetlenül a képzeletünket meg érzéseinket veszi igénybe: a költő-festők képessége, és Tóth Menyhért költő, anélkül, hogy festészetét irodalmiasság terhelné. Mondanivalójának hitele leginkább abból ered, hogy gyermekkori mesevágyunk, látomásaink, képzelődéseink poézisét néki sikerül átvarázsolnia a valóságba, s azt összhangba hoznia a mindennapokkal. Az éberálmodók azon fajtájához tartozik, aki képei világát folyamatosan éli, léte, lénye azonos a művekkel. Képzelete mindent mozgásba hoz, megelevenít, mert »minden formának lénye van, meg típusa van, csak életre kell kelteni«. Úgy tűnik, mintha ecsetjét rábízná valamely benső dinamikára - úgy kissé, mint növény hagyatkozhat fejlődésének biztos formatörvényére -, s ebből származik tán, hogy alakjainak hullámzó mozgása végtelennek hat. Van egy cigány anyát ábrázoló festménye, hátán bugyorban a lurkó, »bolygók között vándorol égő szemével«, szoknyája alá sepri a világot, a szelet, fut is, táncol is, röpül is a lába, melynek mozdulatát a valóságról lemásolni soha, annak csak ecsettel utánalengeni lehetett. Csakúgy, mint egy másik képen a jelkép-asszonynak, Tyereskovának, aki csóvaként suhan át az égen - alatta parasztasszonyok ringó csoportja, »ők is a maguk módján mennek a csillagok felé, merthát vágy van bennük, mert asszonyok, és főképp mert anyák, mindennek a hordozói, ez a kapcsolatuk a mindenséggel«.

Nem véletlen, hogy az anyaság és a termőföld Tóth Menyhért teremtő képzeletének állandó forrása. Ő, aki törhetetlen optimistának vallja magát, ujjongva ünnepli a mindig megújuló életet, a keletkezést, emberét és növényzetét. Rézbőrű kariatida a Gyümölcs szedés című képén az anya, aki a fölé boruló ág súlyát mitikus szertartás mozdulatával tartja, míg alvó gyermeke a fa tövében - mint érett, lepottyant gyümölcs - a két termő lény, anya és fa találkozásának ünnepéről álmodik.

»A szép és a jó elsöpör mindent, az atom-rémet is - az ember örökké élni fog« - jövendöli Tóth Menyhért, olyan biztonsággal és egyszerűséggel, mint fellegismerő parasztok az éltető eső közelségét. Hiszen csak látni, érezni kell az életet: A fiatalok, tanyasiak mennek szekéren a faluba - »lehet ez május, lehet ünnepi reggel, fontos az, hogy csikókkal mennek, fiatalok örülnek az életnek, boldogság van!« Lehet ebben nem hinni? Vagy abban, hogy a Paprika palántázók közül az, aki lehajol: oda van nőive a földhöz, csak kiszakítani lehetne belőle. »Szeretem, ilyenekért szeretem nagyon az embert, azt az öreget is, aki a lányhoz beszél, mert szereti a fiatalt benne, és ez felhangolja őt, hát ezt szeretem az öregben.«

A Kalocsa-vidéki (Miskén, Kalocsa mellett élt és dolgozott mostanig Tóth Menyhért) pámahímző asszonyokat meg azért szeretem, hogy annyira benne élnek abban, amit csinálnak. Nagyon komolyan csinálni azt, amiért, és amik vagyunk, ezt teszi minden képén ember, állat, növény. Például a művész pulija, »aki szolgálatban van«. Az egész Alföldet vigyázza, párjával, az eget vigyázó napkoronggal együtt. »A pulim tulajdonképpen ember, illetőleg kutya-anya. Szabad térben él; gondolatot les; felelőssége van; teljesít valamit.« Óriás, eleven, lélegző bálvány ez a puli, a biztonság és hűség jelképe lehetne, ha ugyan Tóth Menyhért jelképkereső művész lenne, nem pedig az, akit a való, a napi élet érdekel igazában, s ha az történetesen jelképpé is nő, ez azon múlik, hogy ő a jelenségek mélyebb értelmén, tágasabb jelentésén is eltűnődik.

Amihez nincsen hajlama, az a köznapi értelmezésű »szépség« ábrázolása. Ha valakit, az édesanyját bizonyára idealizálta volna, már csak azért is, hogy rajongásának tárgyaként, kegyképként mutassa fel őt az embernek. De hát milyen ez az anya-arckép? Mint erdőből kihajszolt szarvasanyáé, aki ősi riadtsággal, virrasztó-piros szemmel most döbben rá először a tágas, erdőn kívüli világra. Zölden, sárgán, pirosán, de mindenképp parázslik ez az arc, míg egyszercsak foszforeszkálni kezd alóla a mindent átsu- gárzó színtől, a fehértől, a soha másutt nem látott kifejezés. A fehér szín bűvöletében él

101