Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Lőrinczy Huba: Esszébe ágyazott krízisregény
dot (283.) leszámítva, egyetlen közös szcénában sem láthatjuk őket, s a Márai-regények- ben szinte kötelező esti-éjszakai szópárbaj sem kettejük, hanem Júdás és Levi, a pub- likánus (a majdani Máté evangélista) közt zajlik le. A protagonisták ilyképp szigorúan elkülönülnek itt egymástól, elannyira, hogy a szöveg első - sokkal inkább esszészerű, a narrátori szólam egyeduralmát hozó - felében „az ács fia", második - inkább már regényszerű s egy fölöttébb terjedelmes dialógust is tartalmazó - részében az áruló válik központi alakká. Két, a mű fiktív világában csupán virtuálisan érintkező főhős, két, markánsan elütő szövegtípus társulása: érdekes, rendhagyó, „szabályszegő" epikai alakzat a Harminc ezüstpénz. S akár a mű, akár a reá vonatkozó, ellentmondásos naplóbejegyzések irányából szemlélődünk, bajosan dönthetnők el, melyik protagonista volt a fontosabb, az izgatóbb figura Márai számára, melyik felől közelített témájához, melyik vonta magával a másikát. Bizonyos, hogy az áruló és az árulás mindig élénken foglalkoztatta a szerző fantáziáját (tisztában volt ezzel ő maga is!8), ámde bizonyos, hogy ugyanily tartósan és élénken foglalkoztatta képzeletét a Megváltó és a megváltás is - Júdás és Jézus, másért- másért, egyaránt vonzotta és taszította. Ez a könyv úgy mutatja meg kettejük bonthatatlan egybetartozását, hogy szétválasztva vizsgálja őket. Bizonyos az is, hogy - ellentétben Szigeti Jenő állításával9 - 1946 során Márai még nem vágott bele a Harminc ezüstpénz írásába. Az az év - a naplójegyzetek tanúsága szerint - még csak a téma meglelésének esztendeje volt, de már az 1945-ös diárium is tartogat a későbbi fejlemény szempontjából nem lényegtelen közléseket. Megtudjuk, hogy Márai a maga módján hívő, megtudjuk, hogy Emest Renan könyvét olvassa az apostolokról, s elbűvöli a szerző ékes franciasága, és megtudjuk, hogy tetszéssel és okulással forgatja az Ószövetséget.10 Az 1946-os följegyzések közt ezeknél sokkalta fontosabbakra és tanulságosabbakra bukkanhatunk. Egy, az imával foglalkozó „kis tanulmány" előbb kivonatolásra, majd önvallomásra készti Márait. Rokonszenves neki, hogy Alexis Carrel műve az imádságról „mint gyógyeszközről" beszél, tételezvén: „Az ima, még ha gépies is, (...) megteremt a lélekben egyféle kapcsolatot az anyagfölöttivel, a világszellemmel; bizonyos, hogy nyugalmat ad a léleknek; s a nyugalom mindig gyógyít." E gondolatokhoz fűződik a naplóíró konfessziója: „Mindebben én is hiszek. Ez nem »vallásosság« kérdése. Az ember lehet hívő, anélkül, hogy vallásos lenne, s az embernek lehet köze Istenhez, akkor is, ha értelmével istentelen. Az ima elindít a lélekben egyféle folyamatot, melynek testi hatása kiszámíthatatlan. Mindenki imádkozott, (...) minden ember, aki nem egészen süket a természetfölötti iránt."11 A Harminc ezüstpénz értelmezője számára a legkevésbé sem közömbös a fenti elmefuttatás, amiként nem indifferensek azok sem, amelyek elárulják, hogy Márai Josephus Flavius zsidó történetét lapozgatja (e könyvnek s megannyi másiknak nyoma is lesz majd a regényben!), hogy a zsidóság „Nem rokonszenves. De rendkívüli erőkkel megajándékozott (...)" mivoltáról elmélkedik, s hogy eltöpreng azon az értesülésén: a zsidók csak a földi megváltásban hisznek, a túlvilágiban nem (ez utóbbi ideát a mű is hangoztatja: 182., 215., 235-238. etc.).12 A következő naplórészlet úgyszintén beszédes - főleg az általunk kiemelt passzusok, mert ezeket - másként fogalmazva - megismétli a regény is (196., 198.): „Az istenalkotó emberek (...) izgalmas és érdekes fajtájáról írni egyszer... nem kis feladat! Az emberek nem tudnak tulajdon képükre alkotott Isten nélkül élni - igaz, néha beérik egy ökörfejjel. Az ember, legjobb pillanataiban, mikor pátosza az égbe nyúl, Isten szeretne lenni. Nagy vágy."13 Az alábbi idézetekhez pedig, úgy véljük, előzetes kommentárok nemigen szükségeltetnek. „Félálomban Júdás alakja rémlik. Nem érdektelen alak. Nem lenne haszontalan vállalkozás egyszer megvizsgálni, mi történt igazában közöttük: Krisztus, a fiatal János és Júdás között. A harminc ezüstpénzzel aligha lehet felelni mindarra, ami történt. Nem volt ez a viszony ilyen egyszerű. Júdás alakja sem volt olyan köznapian az »áruló«, mint ahogy a monda szajkolja. Végre is, nem tette 63
