Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Bogdán László: Az Én útvesztői
művészt, aki „a valóságnak oly átalakításával, módosításával (akart festem), hogy hazugság legyen belőle, amely azonban igazabb a szó szerinti valóságnál." Sándor Iván, elemezve a festményeket, a figurákat „rövidesen elnyeli... az ugyancsak egyszerre emberi és természeti helyszínként talányba burkolódzó erdő...", megállapítja, hogy „...az Én végső állapota még a végső állapotba került Én önreflexivitásának tárgya..." Számtalan más illúzióval és példával bizonyítja, hogy ez sem a végpont, sem a végpont-nélküliségi állapot is termékeny lehet ugyan, de elkerülhetetlen a felismerés, Földényi F. László Sophie Calle-képének idézett elemzése során ki is mondja, hogy „...a személyiségnek az a zárt, szilárd képe, amely az európai kultúra hagyományából magától értetődő volt, illuzórikussá vált..." Ide számtalan más példa is említhető Borgestől a magát megsokszorozó Pessoáig, ha Sándor Iván művészetfilozófus lenne, kéjesen, borongva vagy éppen letargikusan analizálhatná a különféle változatokat, ő viszont magyar regényíró, s a személyiség válsága, az én, méghozzá pontos fogalmazása szerint „...az önmegismerés-önteremtés-önelvesztés hisztérikus labirintusaiban bolyongó" Én válságán túlmenően elsősorban az érdekli, hogy mindez hogyan játszódik le a magyar kultúrában, s itt jut el a Hamlet-esszé felismeréseit konkretizálva a magyar kultúra fáziskésésének két döntő okáig, a gyanú-ig és az önkorlátozás-ig. „Az automata személyiséggel szembeni gyanút a nemzeti büszkeség-álmodozás képviseletének a szembenézéssel-önszembenézéssel, az Én nyílt tekintetével való összeegyeztethetetlensége váltja ki. Az önkorlátozás oka a végső kérdésekkel való szembesülésben megpillantható szakadékok, illetőleg átjárhatatlanságuk nyomán az önreflexív Én radikális képviseletének és a nemzeti megmaradás biztosításának az összeegyeztethetetlensége. Mindkettő következménye a legitimációs bázisok elbizonytalanodása, rojtos episztermék, amelyek a tudás, a felismerés csonkult típusait alakítják ki..." Két kitörési lehetőséget említ, Madáchot és Bartókot. Említhetné például Adyt is vagy Krúdyt, a költő utolsó versei mögül hallható az eltévedt lovas monoton patarobaja; az öreg Krúdy utolsó remekműveiben, az Líín'k-novellákban, a Gyomor-novellákban, a Valakit elvisz az ördögben, a Boldogult urfikoromban az ironikus-önironikus stílus már kevéssé dallamos (hol van már a kezdeti Krúdy-no- vellák, a Szindbád-történetek érzelmes mélabúja?), átszínezi valami kísérteties kopogás, mintha a halál temetésrendező képében (ne feledjük Cziffra Jánost, Az asszonyságok díja című remekmű hősét, ő ugyanis tényleg temetésrendező, és a regény egyik kísérteties jelenetében önmagával találkozik ösz- sze az utcán!...) állandóan ott ólálkodna a háttérben, és sétapálcájának zöreje időnként minden más hangot elnyomna... Ismételjük, példák hozhatók, de egy bizonyos, mindez semmit nem von le a megállapítás igazából: igen, ezen az áldatlan terepen, ráadásul ahogyan már idéztük: „kommunikációs vákuumban" kell leképezni és bemérni az ezredelő lehetőségeit, az én állandó bújócskája, karneválja közepette... A könyvben - amely akaratlanul is azt sugallja, mivel kötetben még fel nem vett írások gyűjteménye hogy egy kiteljesedő életmű melléktermékeiről van szó, még számtalan ragyogó esszé található; azzal, hogy a Hamletié és a Sétára figyelmeztünk, bizonyítani is szerettük volna, erről szó sincsen, hiszen, ha a könyv írásait melléktermékeknek fogjuk fel, elképedhetünk azon az életművön, amelynek ilyen melléktermékei vannak... Nagy esszék, és itt még nem esett szó egy másik írásról (A vak szírt szélén /nem/ a semmibe lép), mivel felismerései a Séta erőterét növelik, s nem esett szó az alkalmi írásokról sem. A könyv mottója Camus-tól való: „Végül is azokról fogok beszélni, akiket szeretek." S Sándor Iván tényleg olyanokról közöl itt köszöntő, emlékező írásokat, akik feltehetően közel állanak hozzá: Mészöly Miklósról és Mándy Ivánról, Örkény Istvánról és Balassa Péterről, Gábor Miklósról és Paál Istvánról, Vekerdi Lászlóról és Poszler Györgyről, Ilia Mihályról és Kertész Imréről, Jancsó Miklósról és Törőcsik Mariról. Egy, 1987-88-ban születő vallomásában, a már idézett Napló a másvilágból-ban mintegy felrajzolja az elkövetkező másfél évtized írói programját is. Regényei és tanulmánykötetei bizonyítják, hogy mennyire komolyan vette felismeréseit és önmagát, úrrá tudott lenni lehetőségein, át tudott lépni mindennapi megingásain, csalódásain: „...miközben a teljesség érzéki megragadásának türelmetlensége a regényírón elhatalmasodik, úgy érzi, hogy a névtelen, de valós egyedi erők mozgatni kezdik a történést. Milyen irányba? Mindenesetre a racionális megközelítés hídján araszoló előtt is jellegében még meghatározhatatlan, de új fazetta tűnik fel a végtelenül sok fazettára csiszolt világnap kézzelfogható egészében." És ez újra a regényekre irányítja a figyelmet. Az Arabeszk, az Átváltozások kertje, a Tengerikavics, A sefforiszi ösvény és a Drága Lív fazettáin megtörik a lemenő nap fénye, de készül már az új fazetta is, az új Sándor Iván-regény, A tetthely megközelítése, amelynek ugyanebben a folyóiratban januárban közölt műhelyvallomásában írja: „...mióta belekezdtem a regényembe, éreztem, hogy követ valaki. Egy ismeretlen jár a nyomomban, rajtam keresztül akar eljutni oda, ahová másképp nem juthat el..." 96
