Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - A 70 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE - Balázs Imre József: Örök organikusság
[...] de tán virágvázát fúr-farag majd a nagyobb darabokból egy-egy mesterkedő' ügyes, szalonok asztalára. Kiás a paraszt a juhakol mellől s vasanyagát eladja a gyárnak, kapa lesz, kasza lesz a zuhanó meteorból. Az Útravaló című vers utóbb egyik Szentimrei-kötetbe sem került bele, de más ekkortájt keletkezett szövegei is arról tanúskodnak, hogy a beszéd és az én egymásról való leválása fontos problémának tűnt számára a húszas évek közepén (L. még Szavaim, A vers vagyok, Örök magánosság, Dél van). Szentimreinél ez a felvetés alapvetően episztemológiai természetű marad, a modernség horizontjának megfelelően: az én megismerhetősége válik kérdésessé ezekben a szövegekben, nem annyira annak ontológiája. Hozzáférhetetlenül, megismerhetetlenül ugyan („Ki bizonyos, hogy találkozott velem?" - kérdezi a Szavaim című vers), de az én alapprincípiumként jelenik meg ezekben a versekben, mintegy jelzéseket küldve önmagáról. Az expresszionista egész-elvűség ennek kapcsán is meghatározó, az én tematizálása esetében egyszersmind az Egész megismerhetetlenségéről, lé- nyegiségéről is szó van: Higgyétek el, csak hitvány kis strófa, tán csak pár töredék-sor minden versem. Egy kis jajdulás, egy-egy ujjongó pillanat s a legnagyobb vers, az egész, melyből megismerhetnétek, sohase is kerül papírra. Mert lám, néha egy „és" szócska nagy értelmet ád a beszédnek, néha másarcú ragyogást a mezőnek az igénytelen békavirág, egy meretlen csókon sikkad el néha mennyek boldogsága, egy perc kihull az időből s egy ezredév orcája belerútul. Én? Két hitvány betűcske ez is, máskor két önérzetes hang, máskor szelíd sóhaj, avagy kéthangú ártikulátlan üvöltés. (Szavaim) Az 1924-es Nyári délután Egeresen és az 1930-as Ki kell mondani című kötetek egységesnek mondhatók a fentebb vázolt ideológiai-szemléleti-poétikai jegyek tekintetében, és egyben a Szentimrei-költészet csúcsát is jelentik. A harmincas években kevesebb verset ír, ezek is inkább alkalmi szövegek (Te Karácsonyra verset kérsz?, Levél az elköltözött ifjú pályatárs után, A sánta lordhoz stb.). Újra tézisversek, anélkül azonban, hogy formateremtő erővel bírnának. Egy újságíró naplójegyzetei cikluscím alatt közölt versei a Nyersmérleg című kötetben felvillantják ugyan a lehetőséget, hogy Bartalis János regisztráló, naplóbejegyzés-szerű tárgyias verseihez kerüljön közel a költő, de ezek a szövegek nem annyira a tényrögzítés, mint inkább az élményrögzítés igényét hordozzák, s így ugyanúgy lírai költészet ez, mint a korábbi. Itt íródik le a később gyakran idézett önjellemzés: „másokból költő lett, belőlem újságíró". Utolsó nagy versei, az 1932-es Dél van vagy az 1935-ös Falak ugyanerre a problémára, a változóban levő énre, a megváltozott közegre reflektálnak, ismét, utoljára: elementáris erővel. A negyvenes-ötvenes évek kis számban írott versei már alanyiságuk, lírai jellegük mellett sem hordoznak egyéni színeket. A „zenit" metaforája a Dél van című versben egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik: 88
