Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT TÓTH MENYHÉRT - Tóth Menyhért kisugárzása
Tóth Menyhért kisugárzása Schéner Mihállyal beszélget Ladányi Zsuzsa Négy évtizeddel ezelőtt, az akkor negyvenéves Schéner Mihály otthonában Pest-hidegkúton készült egy fénykép, amely baráti beszélgetés, borozgatás közben örökítette meg Önt és az akkoriban talán legextrémebbnek, mondhatni csodabogárnak tartott képzőművészt, a húsz évvel idősebb Tóth Menyhértet. A fotó mára megfakult, és mostanra szinte köddé vált a Tóth Menyhért művészetét fogadó értetlenség, mi több, életművét mostanra valamiféle mítosz ölelte körül. Schéner Mihály tanúja volt a megítélésben bekövetkezett változásnak és élénken emlékszik az együtt töltött időkre, azokra az évekre, amelyek során mindkettőjüknek meg kellett küzdeniük azért, hogy a monolitikus művészetszemlélet, a szocialista realizmus korában kitarthassanak a maguk választotta úton.- A kor felkent kritikusai gúnyos szavakkal illették törekvéseinket, engem 63-ban, első kiállításom után, minden újság levágott. Egyik önarcképemen három kalapot tettem a fejemre, ezért az egyik bírálóm lelki sérültnek nevezett. Utólag már nem is csodálkozom, művészetem merénylet volt a szocialista realista stílus ellen. Éppen akkor járt Budapesten Eric Estoric, londoni professzor, aki két galériával is rendelkezett. Látta a kiállításomat, és megvette mind a harminc-nyolc sárba döngölt képemet. Ekkor szóltam Menyusnak, hogy azonnal hozzon a műterembe a festményeiből. Meg is jött, tizenhat képpel, és Isten kegyelme folytán Mr. Estoric azokat is megvette. Boldogok voltunk, hogy valakinek kellett a mi expresszionista művészetünk. Menyus sem fért be a kor felkent műitészeinek egyik fiókjába sem, figurái és formái nevetség tárgyai voltak. Gyakran emlegették hiányos rajztudását, tekergőző vonalkalligráfiáinak öncélúságát, gusztustalannak és betegesen eltorzultnak bélyegezték, emberábrázolását a szép formák elleni merényletnek vélték. Azzal vádolták, hogy dilettáns és naiv, félnótás, istentelen, elfuserált szobafestőnek tartották. Egyik kritikusa fehér fogpasztának csúfolta Menyus legszebb korszakát. Menyus azt mondta, hogy a fehérben minden szín benne van, s emellett számára morális ars poetica is volt a fehérre épített művészet, a fehér számára a tisztaságot jelentette. Nem Menyus szándékán múlott, hogy művészetét nem lehetett beilleszteni a szocialista realizmus fotografikus, akadémikus világába. Ő ugyanis közösségi gondolkodású művésznek vallotta magát. Kísérletet is tett, hogy művészetét a társadalom szolgálatába állítsa, hiszen maga is átélte a szegény emberek sorsát. Képei azonban nem feleltek meg a kívánalmaknak. Emlékszem egyik „elkötelezett" képére, amelyet egy kiállításra szánt. A témája: „Kossuth Lajos apánk és gyermekei". Hosszan magyarázta nekünk, barátoknak: „Kossuth a középen áll, kimagaslik, mert ő mindannyiunk apja, körülötte gyermeksereg táncol körbe-körbe". Mi valójában csak tekergőző vonalakat láttunk, amolyan spirohétákat. Menyus lelkesen magyarázta, hogy ezek a boldog gyermekek. Kossuthtot is csak az ő mérhetetlen fantáziája látta Kossuthnak. Jót nevettünk Menyus ezen kompozícióján, sőt, ő is velünk nevetett, naiv ártatlansága és hite vetekedett Szent Ferencével.- Az áttörést a 74-es műcsarnoki kiállítás hozta meg Tóth Menyhért számára, akkor már voltak hívei is, akik úgy vélték, hogy valóságos zseni, aki értetlenségbe ütközik...- A műcsarnoki kiállítás anyagát már a megnyitó előtt megnéztük Barcsay mesterrel és Deim Palival, áradoztunk a rajzairól és az egész művészetéről. Ekkorra már kezdetét 87
