Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Fehér Zoltán: Históriások, fűzfapoéták meg mindenféle írogató emberek
ról, Lajosmizséről nemrégiben Kürti László jelentetett meg egy archív családi fotókat tartalmazó albumot: Történelem és emlékezet. Lajosmizsei fényképek 1896-1946.) Ma, amikor néprajzi kiállítást rendeznek a 70-80 éves giccses falvédőkből, komoly tanulmányok taglalják ezek feliratait, gyűjtik és megjelentetik a falfirkákat, a nyilvános vécék falába bekarcolt szövegeket, rögzítik és lejegyzik a faluban élő magyarnótákat, kuplékat, operett dallamokat, fölvetődik a kérdés: mindez megörökítésre érdemes? Mit szólnának ehhez a néprajz klasszikusai Győrffy István, Viski Károly, Sebestyén Gyula vagy akár Bartók Béla? Jelen írásom létjogosultsága, éppen témája miatt, megkérdőjelezhető. A históriások emlékei még-még beleférnek a néprajz kereteibe. Egy fűzfapoéta azonban, aki ráadásul nem is a paraszti világot verseli meg, már alig vagy sehogy se. Még csak nem is fél-népi verselő, mint a vőfély versek szerzői. Legalábbis a klasszikus néprajzba nem fér bele. A szociográfia, a pszichológia, a szemiotika eredményeit is felhasználó jelenkutatásba, azt hiszem, annál inkább. Éppen ezért be kellett mutatnom ezt a történeti mércével mérve nem is oly régi verselgető embert, akinek bizonyára sok hasonló társa mára teljesen ismeretlen. Réthey Prikkel Miklós a közelmúltban Akasztón derítette föl, hogy napjainkig egyetlen falu több tucat verselő embert tudhat magáénak. (Rejtett rímek 7-77. Akasztó 2001.) A kiadvány bevezetőjében írja Pomogáts Béla: „...nemcsak olvasnak, hanem írnak is verset az emberek. Falusi tanítók, tanárok, kisiparosok,, földművelők, hivatalnokok, diákok. Egy egész verselő falu." így lehet ez máshol is. A verses önkifejezés igénye poétikai-esztétikai-alkotáslélektani probléma. Mi késztette például Nagy Pált s a hozzá hasonló elődeit, mai utódait versfaragásra? Nyilván ugyanaz az örök emberi akarás, amit Ady önkínzás-éneknék nevezett, s aminek célja, hogy látva lássanak. A késztetés tehát ugyanaz lehet a fűzfapoétában, mint a nagy költőben. A nagy műalkotások mindig is köznapi erőfeszítések ezreinek gombafonal hálózatából szöktek szárba - mondja egy művelődés-szociológus. Az egyéniségkutató néprajzi iskola is csak annyit tudott megállapítani neves mesemondókról (Fedics Mihály, Tombác János), hogy ők a falu kollektív tudatában őrzött elemeket (motívumokat) alkotó módon használták föl, így emelkedtek ki a velük együtt élő kis mesemondók tucatjai közül. Nagy Pál, bár falun élt, alig ismerte a lírai népköltészet ősi jelképeit és képalkotási szabályait. Sokkal inkább a magyarnóták verseit. Ezekkel azonosult is egy giccses életérzésben. Befejezésül idézek egy ilyen magyarnótás alkotást: Nem szabad az én szívemnek ezután már szeretni Nem szabad egy csalfa leánynak soha semmit elhinni. En is hittem s kezd a szívem lassan elhervadozni, Kócos fejét ha rám hajtja, kezd a szívem ezután felvidulni. 96
