Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Banner Zoltán: Az új erdélyi szobrászi idóma megteremtője (Emlékezés a száz éve született Szervátiusz Jenőre)

Tulajdonképpeni népballadát keveset s csak az ötvenes évek közepétől illusztrál (Molnár Anna, Bíró Máté balladája, Kőműves Kelemen), de ezekben a színezett dombormű­vekben a szocreál követelmények kényszerűsége elől menekül egy olyan semleges, ám egyértelműen olvasható epikusságba, amelyben éppen korszak-meghatározó modernsé­ge: „balladássága" oldódik fel - szerencsére csupán átmenetileg. Azok az egyetlen, vagy egy-két figura megjelenítésébe sűrített sorstragédiák vagy láto­mások, amelyeknek a forgatókönyvét a saját élete diktálta, - nem meséjükkel hatnak, ha­nem azzal az expresszivitással, mintha ezek a motívumok, formaképződmények a fában rejlő belső erőktől hajtva, szervesen nőttek volna ki az alaktalanságból. Ez a különböző fa­anyagok (szil, tiszafa, tölgy, körte, juhar, tuja, dió, barack stb.) természetétől, színétől meghatározott, a növekedés nyomait, göcseit, ág-bogait, hajlatait engedelmesen kö­vető groteszk-lírai expresszionizmus az életmű legszélesebbkörű vonulata, amelynek „felgyűrődésében" azonos intenzitású forrásként szerepel a romániai, jelesül a ki­sebbséghez tartozó „kisemberek" testi-lelki kiszolgáltatottsága iránti együttérzés (a már említett Emré bá, Rőzsehordó vagy Bányai kereszt, a Csángó siratóasszony vagy például a Hargitai pásztor 1939-ből, a Malomban várakozó szomorú asszony 1947-ből, az Esőben összekucorodó 1964-ből, a Világtalan 1969, a Csángók 1979 stb.) és a mitikusan előbukkanó szépség, varázslat, csoda fölötti ámulat (Kis Kati 1956, A kis Csáti 1958, Első szerelem 1964, a tiszafagyökérből eredő Maros és Olt 1972, a két unoka, Anikó és István 1975-ből, az Álom 1976 stb.). Ebből a vonulatból indázik ki s vonul végig 1945 utáni életművén a harmadik műfaj: a domborművek, a „deszkák", ha úgy tetszik a saját költésű Szervátiusz-balladák sorozata. A szocreál őrei megkülönböztetett éberséggel verik el a port a Kolozsvári Mester krisztusi hitén és művészi hitvallásán, úgyhogy Ő is megpróbálja néhány naturalista gipsz házi fel­adattal jóvátenni, enyhíteni „formalista bűneit", de ebből a zsákutcából hamarosan vissza­menekül a mind jobban letarolt erdő, az Erdőn Túli Táj szelleméhez. Ezt a szellemet (ame­lyet egyébként éppen O tett láthatóvá a szobrászat eszközeivel) előbb csak üvegen át csillantja meg a fennebb említett népballada-illusztrációban, s csak 1957-ben, a bartóki Cantata profana zenéjébe mélyedve ereszti ki a palackból. Nem véletlen, hogy kisvártatva Bartók színpadi műveit: a Kékszakállút, a Fából faragott királyfit és a Csodálatos mandarint is át- költi, s ezekben a körszobrokban „ugyanabba a mélységbe szállott alá, ahonnan Bartók an­nak idején inspirációit merítette: a mítoszba, az ősi mesébe, a természetbe, az elemek közé."8 Körszobrait ritkán (azokat inkább csak melegfényűvé patinázza), de domborműveit ki­vétel nélkül színezi, mint az egyiptomi-mezopotámiai és mint a szentfaragó, oltárépítő középkori mesterek; ennek ellenére sem a népballadák, sem a ToMí'-trilógia (1956), de a sa­ját költésűek, például a Szputnyik-dombormű (1958) vagy A vas fejlődése sem több kinyitott mesekönyvnél. A Vihar (1955) szele és a Vászonfehérítés (1956) bukolikája viszont már an­nak a hajdan „szoborban barangoló" bárdnak a visszatérését jelzi a rusztikus, szenvedé­lyes faragáshoz, aki a 100 éves székelyudvarhelyi énekkart ünneplő Balladákban (1969), a függőleges alakú Menasági balladában (1970), a Malomban újabb változatában (1974), a csán­gók Moldovájában (1979), a Nagy hegyirablóban (1983) stb., vagy például az 1983-as és 1987- es Krisztusfejekben ismét a népi élet és a népi értékek megszemélyesített pusztulásába, névtelen hétköznapi áldozatok vonásaiba rejti saját, személyes szenvedését; sőt, a Krisztusfejekkel éppenséggel az életmű átívelődésének vagyunk tanúi a negyedik vonu­latba: az önarcképek és kettős önarcképek műformájába. (Már csak azért is, mert 1931-es első ismert önarcképét leszámítva, valamennyi a domborművek technikájával készült.) Az európai, de különösen a magyar szobrászat történetében páratlan az az önábrázoló belső kényszer, ami Szervátiusz művészetét átszövi; hiszen valamiféleképpen témától függetlenül is önéletrajzi-személyes-önábrázoló jellegű az egész életmű. „Hány önarcké­84

Next

/
Thumbnails
Contents