Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium V. (III.-IV. rész – fordította: Szenyán Erzsébet)
megalázó folyamatot, amelynek az evolués ki voltak téve, Albert Memmi írta le The Colonizer and the Colonized című nagyszerű könyvében. A zsidó származású tunéziai Memmi egy másik, Portrait d'un luif című önéletrajzi művében azt írja, hogy egy zsidó sorsa „alig egy fokkal volt jobb a muzulmán sorsánál" - ugyanúgy gettóba akarták terelni, ugyanúgy a világ rendjét fölforgató összeesküvésekkel gyanúsították, ugyanúgy bűnbaknak tekintették, minden baj és szerencsétlenség okozójának tartották. S ehhez a fenyegetettség-érzéshez ugyanúgy a megaláztatás és félretaszítottság érzése társult. A XX. század nemcsak a totalitarizmusok és háborúk évszázada, de a dekolonizáció, a nagy felszabadítás évszázada is volt. Bolygónk lakosságának háromnegyede felszabadult a gyarmati függés alól, és - legalább is formálisan - a világ teljes jogú állampolgárává lett. Ilyen horderejű eseményre nem volt még, és már nem is lesz példa a történelemben. A dekolonizáció értékelésekor azonban a korabeli közvélemény figyelme elsősorban a politikai és gazdasági szempontokra összpontosult, olyan kérdésekre, mint az új államok kormányzati rendszere, a külföldi segélyezés, az eladósodás vagy az éhínség leküzdése. Pedig a függőségben lévő kontinensek szabadságra való törekvése egyúttal soha nem tapasztalt civilizációs jelenség is volt, amely egészen új, multikulturális világ kialakulásának kezdetét jelentette. A kultúrák sokfélesége persze mindig is tény volt, gazdagságuk, sokszínűségük megszámlálhatatlan bizonyítékát évek óta naponta tárja elénk a régészet, a néprajz, a szóbeli és írott történelem. Az újkor évszázadaiban azonban az európai kultúra dominanciája olyan nyomasztó és totális volt, hogy más, nem-európai kultúrák vagy alvó, hibernált állapotban leiedzettek - mint például az arab, a kínai kultúra -, vagy teljesen marginalizálódtak és kizáródtak, mint például a bantuknak vagy az Andok lakóinak kultúrája. Az első kitörésre ebből az Európa-központú egyeduralomból, az európai kultúrának ebből a szinte totális uralmából a dekolonizációs folyamat elején, vagyis a XX. század közepén kerül sor. Ezt a folyamatot azonban négy évtizedre lefékezi és elfojtja a hidegháború, amelynek szigorú, kegyetlen törvényei akadályozzák a kultúra fejlődését - az egész elnyomott világ közös tapasztalata volt ez. Ezek az alig éledező és még nem elég szilárd nem-európai kultúrák képesek voltak - a korlátozások és akadályok ellenére - fejlődiri, élni, öntudatban gazdagodni. így aztán, amikor véget ért a hidegháború, már annyira önállóak és dinamikusak voltak, hogy átléphettek a következő, máig tartó fejlődési szakaszba, amelyet már a határozott identitástudat, a növekvő önértékelés szakaszának neveznék, amikor is érzékelhetővé vált e kultúrák azon törekvése, hogy fontos helyet foglaljanak el az új, demokratizálódó, multikulturális világban. Micsoda hatalmas változások zajlottak az Európán kívüli világban! Pedig korábban Európa erősen beágyazódott ebbe a világba intézményei és emberei által. Ennek következtében bármilyen távoli vidéken járt is az ember, az volt az érzése, hogy bizonyos értelemben nem is hagyta el Európát, hiszen mindenütt jelen volt! Ha, mondjuk, a madagaszkári Morondavába érkeztem, európai szálloda várt, ha US
