Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)

vannak templomok, amelyekben robbantani kell, továbbá vannak templomok, amelyek csirkefarmra alkalmasak.

(Ottlik esete) „Könnyen el is pirult...", jellemzi az egyik fiatalembert Ottlik Géza a Tovább- élőkben. Ezzel jellemezte azt a belső hisztériát, amit szereplője hordott magában. A kézirat valahol Ottlik fiókjában lapult, amikor engem egy vajdasági kritikus időben keményen megrótt, a belső neurózis leírására egy fiatalembernek nem szabad elpirulnia. Csak elvörösödhet. A szóközpontú költő-főszerkesztő, időközben kisebbségi Messiás lett, rajongva felkiáltott: végre színre lépett egy igazi szóközpontú kritikus. Aztán előkerült az Ottlik- kézirat, és a szóközpontú költő gyengéden felsóhajtott: végre igazi szóközpontú regény került a kezembe. Azóta sem vörösödött el senki. Még kevésbé pirult el. Jó, hogy Ottlik nem hallgatott a szóközpontú költőre és kritikusra.

(Törvény vagy hipotézis) Ahogy látom, még a magyarországi politikusok is rajongnak azért a jugoszláviai kisebbségi törvénytervezetért, amely még tervezetként sem végleges. Csak az első vázlatokról beszélhetünk, mondjuk, elfogadható hipotézisekről.

(Tapad és bársonyszék?) Lassan-lassan meghonosodik egyféle politizálás: ha a kisebbségi jogokon esik sérelem, akkor az illetékes minisztérium tisztségviselője tiltakozik, mintha a miniszter nem éppen a bársonyszékben gubbasztana, hanem az ellenzék fapadjaiban. Ki ücsörög hatalomban, kérdem ilyenkor. Gyanítom, hogy ez a legjobb módja a felelősség elkendőzésének. Igen, a határtalan jóakaratban nincs hiány, gondolja a nyájas polgár, akinek nem szabad észrevennie, hogy a valóság mégsem változik az ígéretek szellemében. Ezt a nyelvezetet egyre jobban alkalmazzák a pártújságírók, akik keményen ostorozzák a hatalmat, csak éppen azt nem kérdezik, ki van a hatalmon? Tényleg, ki? Egyre rejtelmesebb a válasz.

(Palackposta) Egy szegedi irodalmi esten Mirko Kovactyal, Filip Dáviddal, Bányai Jánossal és Tolnai Ottóval szerepelek együtt. Fejemben Dusán Jovanovic drámaíró és rendező vallomása motoszkál. „A második világháború alatt nagynénémnél laktam Szkopjéban. Tizenkét éves koromban költöztünk Ljubljanába. Anyám Völksdeutsch, német, apám apja szerb, anyja görög volt. Apám a jugoszláv hírügynökségnél, a Tanjugnál dolgozott, így került Ljubljanába. Jugoszlávia széteséséig jugoszlávnak tartottam magam. Nem voltam szerb - szerbnek lenni annyit jelent, hogy gyakorlód a szerbséget, a vallást, a szokásokat, a nyelvet, a mentalitást, amit én nem tettem. Valahogy úgy, ahogy azok a zsidók, akik nem vallásosak, és nagyon kritikusan viszonyulnak a vallásos zsidókhoz és a zsidó vallási kultúrához, s ezért önszántukból vállalják a száműzetést, én nem akartam egyik sem lenni - sem szerb, sem bolgár, sem görög, sem kínai, sem szlovén. Úgy gondoltam, hogy a jugoszlávság igazolja álláspontomat és helyzetemet, ami kifejezetten antinacionalista és liberális volt, majdhogynem kozmopolita. Amikor mindez szétesett, világosan láttam, hogy most a nacionalista orgiák időszaka következik." Már csak a méltányosság miatt sem feledkezhetünk meg arról, fejtegettem, hogy félig-meddig a néhai Monarchiára emlékeztető jugoszláviai szellemi térségben éltünk, s arról sem, hogy Danilo Kis vallotta magát az utolsó jugoszláv írónak. Újvidék néha-néha Josef Roth kis szigetére emlékeztetett, amelynek partjait kegyetlen hullámok csapdosták, a sziget időnként megremegett, egyre kisebb lett, ám a nagy hullámcsapásokban is volt valami rendkívüli. A végnapok vidám hangulata csengett ki az újvidéki kultúrából, miközben az sem tagadható, hogy volt benne némi hibrid bécsi jelleg. Amit a Monarchia kultúrájáról szólva oly tetszetősen idézett fel Claudio Magris. De abba visszatérni soha sem kell, nemcsak azért, mert abban is volt elnyomás, hanem azért is, mert az egykori Jugoszláviában az volt a legrosszabb, ami utána következett. Újra fellapozom a Peremvi70