Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium V. (III.-IV. rész – fordította: Szenyán Erzsébet)

2001. július 22.

A Tour de France aktuális szakaszát néztem (Saint-Lary, Pireneusok). Az amerikai Lance Armstrong győzött. Mögötte, egy perc múlva, egy német versenyző, majd két spanyol ért a célba. Ezt a sorrendet azonban csak másnap, az újságból tudtam meg, mert a tévé képernyőjén képtelenség volt megállapítani, hogy melyik kerékpáros hol halad. Az úton ugyanis óriási a tömeg, mindenütt színes, rikító színűre festett motorbiciklik és autók; az izgalomtól felhevült nézők egymást lökdösve ömlenek az aszfaltra, szinte lehetetlenség ebben a zűrzavarban észrevenni, felismerni a közeledő vagy éppenséggel előre furakodó kerékpárost. Nyoma vész, mint a színésznek a hatalmas, díszletekkel zsúfolt színpadon, igazából nem is látni őt, egyébként itt úgyis mindenki magával van elfoglalva, magát szórakoztatja ezen a kavargó, zajos korzón, s kitartóan és türelmesen kell az embernek figyelnie, hogy e vidám népünnepély cirkuszi forgatagában észrevegye a kimerült, a borzalmas erőlködéstől eltorzult testű kerékpárost, aki maradék erejét összeszedve próbál fölkerekezni az égbenyúló hegytetőre, amelynek csúcsán - végre! végre! - ott a cél.

Párizs. Napfényes reggel. Az emberek munkába sietnek. Autók és motorkerékpárok robognak. De itt van a Place Saint-Germain-des-Prés - ez kicsit csöndesebb hely. A tér egyik oldalán zöld fák között áll az Église Saint-Germein-des-Prés világos, homokszínű tömbje. Szemben, napellenzők árnyékában, a Café Les Dex Ma- gots asztalkái sorakoznak. Ez volt Sartre és Simone de Beauvoir kávéháza. Kicsit távolabb a Librairie La Huné, majd a Café de Flore. A XX. század közepi francia irodalom szelleme lengi be a helyet, s ez engem, ahogy itt állok, nagy áhítattal tölt el.

Ewa Garlik, aki fél éve él és dolgozik Londonban, a benyomásairól mesél nekem:

London óriási, határtalan. Nyomasztó távolságok. Ewa napi egy órát utazik a munkahelyére, de ismer olyanokat, akik két órát vagy még többet utaznak egy irányban: majdnem fél napot töltenek városkörnyéki vonatokon, metróban, autóbuszon. A kerekek egyhangú zajában, közönyös, fáradt arcok között, monoton ritmusban, passzívan ringó tömegben hónapokon, éveken át. Mennyire meghatározza ez az ember gondolkodását, érzékenységét, életenergiáit! Összepréselődve, egymáshoz szorulva, közvetlenül egymás közelében, a másik testének melegében, s egymás számára mégis idegenül, közönyösen, sőt, néha ellenségesen. Valahol a távolban ott van a globalizáció, az internet, vagyis a közeledés, a közösség, ez azonban csak látszat, mert amikor az ember valóban találkozik, testközelben, fizikailag, szemtől szemben a másik emberrel, megszólal benne a másság, az idegenség, érzi, hogy valami taszítja őt.

Vonattal utazom Bolognából Milánóba. 2000 nyarát írjuk. Az ablakon túl sík vidék, felszántott mezők, egyenetlen barázdák, sáros mezei utak, a felhős ég alatt szinte mozdulatlanul lebegő madárraj, szóval, mintha otthon, Mazóviában vagy Kujáviában volnék - olyan lengyel az egész.

774