Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Valastyán Tamás: Hogyan lehet valaki perzsa? (Szerb Antal naplóiról és leveleiről)
őszinte élményemet, specifikusan költői, szépség-átélésemet osztaná velem. (...) Márpedig én akkor vagyok igazán én, amikor a Szépséget, mégpedig a költői szépet, mely konkrét és absztrakt teljes interpenetrációjából áll, közvetlenül szemlélem, és így életem legnagyobb pillanataiban és egész intenciómban magányos vagyok."36 A csábító naplójában az esztétikai-költői élvezet az a főtéma, mely aztán különböző variációkban vissza-visszatér a feljegyzésekben, levelekben. Szerb naplójegyzeteit a specifikusan költői szépség-átélés motiválja s mozgatja leginkább. Az esztétikainak és a személyesnek Kierkegaard-nál hangsúlyozottan jelenlevő egymást-feltételezettsége Szerbnél abban a közvetlenségben, közvetlen szemlélésben tér vissza s tematizálódik, ami az esztétikai széphez fűzi a naplóíró énjét. Láthatjuk hát, hogy Szerb Antal filológusi figyelmessége, mely segítséget szándékozik nyújtani a kései elemzőnek, és literátori-filozófusi intenciója, mely Kierkegaard felejthetetlen művéhez utalja az olvasót, pontos és megalapozott: a két mű közötti hasonlóság, a naplók szemléletbeli párhuzama könnyen kimutatható. Ugyanakkor „a folytonos önana- lysis és lélekvalóság" Szerbnél gyakran megtapasztalható túlzó jelenléte a Kierkegaard-nál meglévő drámai elevenséghez képest a Napló jegyzetekben valamiféle zavaró nehézkességet eredményez, körülményes, akadozó introspekciót, valamint aránytalanságokat az én s a környező világa viszonylatainak érzékelésében, feltérképezésében és ábrázolásában. Most nem arra a Szerb által is többször hangsúlyozott szembeállításra gondolok elsősorban, melyben az eleven élet, illetve a fogalmiság, az absztrakció megjelenik (pl.: „bennem oly kevés az életszerűség, [...] annyira kőből vagyok az attitűdök és a tudatosság által"; „szerelmes kívánt lenni, hogy tudja, képes rá, hogy még nem vált egészen kétlábú fogalommá, hanem van benne eleven élet"37), hiszen erre folyamatosan reflektál a szerző, tehát ezzel eleve számol, mintegy beépíti a (napló)formába. A gond mindenekelőtt (és persze nem függetlenül az előbb említett szembeállítástól) az én státuszának tisztázatlanságában rejlik. Ez a tisztázatlanság nem a bizonytalanságból ered, hanem épp ellenkezőleg, a túlzott biztosságból, bizonyosságtudatból, a már-már iróniátlanul és humortalanul komolyan vett, akartan keresett önmagaságból. Az én ilyen kiemelten reprezentált, centrális pozicionáltsága akadályozza az események rendkívüli rétegzettségének és bonyolultságának finom visszaadását, az én mintegy ránehezedik a történések gazdag folyamának el- mondhatőságára, megformálhatóságára. Igen, úgy van, ahogy ő maga is írja: „De immár azt is tudom, hogy igaza volt Komor Pistának akkor, amikor azt mondta, hogy komplikált vagyok, de nem differenciált".38 A differencia nélküli komplikáltság zavarja a naplóírót az én és az események viszonylatainak és vonatkozásainak plasztikus ábrázolásában. Az egy tömbből faragott én hiába nyilvánítja ki - egyébként természetesen helyesen -, hogy magában egyesíteni kell „minden dolognak az illatát és aromáját, a dolgok reflexív öntudatát; magában kell élnie emlékké minden emberi viszonyokat és történéseket", ha a differencia helyett a komplikáltság szervezi az egyesítési folyamatot. így mindez deklarált program marad és nem megszenvedett formalehetőség. Ugyanakkor Szerb éleslátását dicséri, hogy mennyire tisztában volt bizonyosságának problematikusságával, s milyen pontosan érzékelte annak határait. E tekintetben is sokatmondó egy 1923. XII. 23-i bejegyzés: „Világnézet szilárd; nagyon és szomorúan szilárd..." E szomorúan szilárd világnézet azonban egyből javuló tendenciát mutat, amint a bizonytalan, „habozó univerzummal" érintkezik: „Voltaképp semmit sem tudok; univerzum habozó; világnézet javul." (1923. X. 10.)39 A naplókat olvasva az én és a környező világ viszonylatainak ábrázolásában érezhető zavar és felemásság másik forrása a lélek lehetőségeinek megvalósulásában-megvalósítá- sában megfigyelhető korlátozottság. Arról van szó, hogy a lélek (a naplók kétségkívüli főszereplője) Szerbnél egyfelől nem képes (persze nem is akar) az aszkézis kínálta harmóniában feloldódni, egyszersmind az élet sokszínűségéből valóban eltűnni, másfelől nem képes (pedig nagyon is akar) az eksztázis kínálta kívülségben szublimálódni, egyúttal az élet sokszínűségében megőrződni. Az aszkézis útja elsősorban azért elfogadhatatlan Szerb 94
