Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 7-8. szám - Füzi László: Maszkok, terek...
ahol szerkesztőségről szerkesztőségre, kávéházról kávéházra, éjszakánként pedig kocsmáról kocsmára, mulatóról mulatóra jártak. Ez a város nekem már csak háttér, háttér Esterházynak is, lehet, hogy Neked is az, Iván, egy-egy része előugrik, hirtelen fontossá válik, de az egészhez nincs közöm, nincs közünk, nem átlátható, nem átélhető. Az a világ is eltűnt már rég, amelyikhez nekem még közöm volt... Visszatérek a Drága Livhez, Iván. A regényedben megteremtett átláthatóság gesztusként is és hiányként is megmutatja magát. Gesztusként, mert a regény egységes teret hoz létre, ennek a térnek a legfőbb jellemzője az, hogy eltűnnek benne azok a maszkok, amelyet a regény alakjai viseltek. „A legközlékeilyebbek viselték a legvastagabb maszkokat - olvasom. - Néha tudtam szótlanul sétálgatni valamelyik ismerősömmel az elcsendesedő utcákon. Néha tudtam szótlanul üldögélni a Művész presszóban eg}/ kávé mellett. Úgi/ éreztem, ilyenkor van esélyem rá, hogi/ megközelítsem magamban is, másokban is azt, ami miatt kölcsönösen hallgattunk. Ilyenkor ajándékoztuk meg egymást szavak nélkül a közös élményeinkkel. Ilyenkor tapasztaltam, hogi/ elmosódik a tekintetekben az, amit nem mondhattam sem együttérzésnek, sem eltávolodásnak, amit nem tudom, minek nevezhettem volna, meg kellett hát elégednem annyival, hogi/ a meg nem nevezlietőségében közös és hiteles." Regényed világát ezek az apró mozgások uralják, a mozgások, amelyek eltüntetik a hősök közötti távolságokat, s amelyek átláthatóvá teszik a teret. Mozgások, amelyek a mi világunk átláthatóságának és érthetőségének a hiányára hívják fel a figyelmet... A kétely önmagában is képes felfüggeszteni a cselekvést, az ember kereső állapotba keiül, elveszti kötöttségeit. Vagy: visszafordul, ragaszkodik kötöttségeihez, ebben az esetben távlatai tűnnek el. De ami még ennél is fontosabb, a cselekvés, az egyszerű emberi cselekvés, egy szék odább tevésének az értelmessége kérdőjéleződik meg. Helyezzük át ezt a mozzanatot a csak áttételességében létező kulturális világba, s egyből érezhetjük, hogy az írással való hatni akarás mozzanatába milyen gátak épül- nek-épültek be. Természetesen minden magával az írással kezdődik. „Érzem, belesüppedek az érdektelenségbe" - mondja a korunk feszültségeinek önmagát kiszolgáltató Tandori Dezső. S rántsuk ide a világ szétszakadása kapcsán Vilám Flusser mondatát: „Az ember csak a történelemben képes célokat követni". Ezt a mondatot Te idézted, Iván, s Hyden White mondatát is: „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogi/ elbeszélhető", aztán hozzátetted a mondatokhoz: „Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok". Magamat az időben létező embernek látom, ennek következtében ideologikus embernek is - bár a világ erről szeretne leszoktatni, s én is szeretném, ha önmagámmal és a világgal kapcsolatban nem lennének állandóan célképzetes elképzeléseim -, ezért aztán őszintén mondom, nem tudok sem a történelem, sem pedig a történelem mítoszának a szétesésével mit kezdeni. A mondatokat értem, a jelenségeket a bőrömön érzékelem, viszont abba az állapotba, amelyikre a mondatok vonatkoznak, amelyikből a tapasztalataim kinőttek, nem tudok belehelyezkedni. Meglehet, ezért érzem magamat egyre idegenebbnek a mai világban... Ha mindehhez hozzáteszem, hogy ezt az írást úgy szerettem volna megírni, ahogy régen írtak, ceruzával vagy tollal, aztán javítani, gépbe diktálni, végül pedig, ha az írás lehetőséget kap arra, hogy olvasó elé kerüljön, akkor tovább javítani, csiszolgatni, pi7
