Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - A. Gergely András: Ájulattól hökkenésig (Alkalmi könyvismertetések)
ralis örökségtől, a családi vagy kortárs mintáktól és mintaszolgáltatóktól, de alapjelentőségét a korai szülő-gyermek viszonyban nyerheti el. A megismerő szándékok, a kognitív lélektan fő törekvései is azokat a közösségi momentumokat emelik ki, amelyek a pszichológusokat, szociológusokat vagy antropológusokat annak belátására hívják meg, hogyan fejlődik, erősödik, s válik közösségivé a kollektív interakciók rendszere, amelyek végül is az élet teljességét kitöltik. Ennek az igen izgalmas kérdéskörnek nyomába indult Péley Bernadetté, aki Rítus és történet címen megjelent kötetében (Új Mandátum, 2C02). Az én-fejlődés, az egyén társadalmi teste csakis akkor erősödik meg, „csak akkor marad életben, szükségletei csak akkor elégülnek ki, énre csak akkor tesz szert, ha emberi közösségbe születik. Az emberi csecsemőből csak akkor fejlődik ki beszédre, vágyakozásra, megismerésre és társas érintkezésre képes személyiség, ha végigjárja az emberi közösségben folytatott interakciók örömteli, ám sokszor fájdalomteli útját". Ennek az élettörténeti jelentőségű mozgásnak, változásnak egyik közbülső állapota a devianciák folyamata is, köztük a fiatalkori lázadás, az ellenállás, a serdülőkori identitásvállalás elbizonytalanodása. A serdülő lelket a társadalomtól kapott „haladékok" rendszere veszi körül, a később megtérítendő érzelmi kölcsönök, a bizalom, az elköteleződés, a sorsalakítő hovátartozás árnyalt és sokrétű folyamata. E folyamatban, a választási lehetőségek behatárolt, szabályozott, „elkülönítő" eljárásokkal és beavatási rítusokkal tarkított szakasza a közös társadalmi tudás megszerzése előtti pillanatokat és eseményeket öleli körül, s ha nem öleli kellőképpen szorosan, akkor következik be az átmeneti rítusok egyik fő kísérő jelensége: az identitás diffúziója, megzavarodása, vagyis az én-kereső eljárások érvénytelenségével való szembesülés. Márpedig e szembesülés pillanatában, az „inkorporáció" előtti fázisban sokkalta védtelenebb a lélek, így nem bizonyos, hogy képes „megszolgálni" a kapott bizalmat, képes teljesíteni a szabott programot, visszatörleszteni a kölcsönt... S ekkor kínálkozik a menekülések számos útja, köztük a droghasználat, a kábulat, a megszédülés ama szakadék felé, amely esetleg végképp elnyeli... Nincs egyértelmű határvonal, de van egyfajta időtlenség, ájulat, beleszédülés a pörgésbe, belefeledkezés a képzeletbeli időt szociális idővé átalakító periódusba, melyben gyarapszik, próbára tétetik, de el is veszhet a lélek, ha nem tud felnőttként,„hitelképesként" újjászületni... Péley ezt a serdülőkori szeparációs, visszafogadási és leválási-internalizálási változásfolyamatot követi szociálpszichológiai és antropológiai horizontú kötetében. A kötet alcíme: Beavatás és kábítószeres létezésmód, híven tükrözi azt az elemzési mélységet, amely a beavatási rítusok antropológiai előképeit, a társadalomlélektani tudás stabil fogalmi fogódzóit a kortárs serdülőkori csoportok (droghasználók és tiszták) körében követi nyomon. A „tünetjelle- gű", de egyre erősödő drogfogyasztási, kábulási beállítódás, a kábítószerélvezet sokszor éppen azokra a személyiségekre, csoportokra jellemző, akik (amelyek) egy „beavatáshiányos" társas létben nem kap(hat)ják meg a belső erőfeszítések kreatív megoldásához szükséges ismerethátteret és érzelmi biztonságot, vagyis deviáns voltukat állandósítva, öndestruktív életvezetésben keresik az identitás pótszereit, a megoldások tartós megkerülésére törekedve, hosszú távon is biztosítva a külső függést, a saját én-világ fölépítésének sikertelen élményét. A kötet második részében ennek a környezetfüggésnek tárgyfüggő és én-reprezentációs vizsgálataiból idéz föl érvényes mintát a szerző. A rítus és az éntörténet, az önkábítás és az ájulás, a tartós szédület és a társadalmi szövegek mélyén ható szimbolikus vagy valóságos humán alkímia egy új gondolkodástörténeti korszak kísérője, eredménye és egyúttal kezdete is. E korszakban az ember a kérdéses kutatási tárgy, a maga teljes mivoltában, komplex valóságában és még komplexebb környezetével együtt. Mindez talán az embertudományok, a humaniórák rítusa, s az is lehet, hogy csak átmeneti értékű. De meghökkenésünkhöz érdemben járul hozzá - immár aligha kevesebb, mint néhány évezrede, mióta az ember önmagának nemcsak eszköze, tárgya, környezete, de problematikája is. 100
