Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium V. (II. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)
Emil Cioran szerint az embernek nem akkor van vége, nem akkor lesz belőle élő halott, amikor kihal belőle a szerelem, hanem akkor, amikor kihal belőle a gyűlölet. A gyűlölet konzervál. Tegyük hozzá, hogy hasonló a helyzet a társadalommal is. Ezért aztán mindenféle hatalom mindig arra törekszik, hogy kitaláljon és életben tartson valamilyen ellenségképet, hogy az alattvalóknak legyen kit gyűlölniük, s az ellenségtől való félelmükben a hatalom védőszárnyai alá bújjanak. Siegfried Lenz mondja egy interjúban:- A „Heimat" szűkebb fogalom, mint a „Vaterland", s engem éppen ez a beszűkülés, ez a provinciális elzárkózás foglalkoztat, amely önteltséget és fatális nagyravá- gyást eredményez. Az ilyen emberek gyakran tartják magukat a sors kegyeltjeinek, úgy érzik, lehetőségeik határtalanok...-... úgy vélem, elég, ha az író egyetlen témával foglalkozik - saját élményeiből kiindulva...-...Az író feladata, hogy védje az ambivalenciát, tartsa tiszteletben a fájdalmat, a szomorúságot... Lenz arra hívja fel a figyelmet, hogy a látókör beszűkülése veszélyes, gyengíti az ember ítélőképességét, borzalmas demagógiák, populizmusok hatásának teszi őt ki. A Gazéin Wi/borcza című napilapban (2001. 07. 14.) Anna Wolff-Pow^ska „Európa bámul" című esszéjében a történelmi események áldozatává lett ember kérdését veti fel, s arra figyelmeztet, hogy „az áldozat nem feltétlenül jobb ember a többieknél". Ez nagyon fontos megállapítás! Gondolkodásunkban ugyanis működik egy automatizmus: az áldozat (és a felosztások, megszállások, háborúk áldozatai mindig mi, lengyelek voltunk) olyan valaki, aki jó, nemes, egyenes jellemű, aki pusztán azért is feddhetetlen, mert áldozat. Az áldozati szerep minden alól felmentést adott, mindent igazolni lehetett vele. Pedig hát attól, hogy valaki áldozat, még lehet aljas, hitvány, áruló, kegyetlen. Az áldozattá válás szülhet becsületes, tiszteletreméltó magatartást, de a legrosszabb, gyilkos hajlamokat és reflexeket is felszabadíthatja az emberekben. A nevetés, a természetes, szívből jövő nevetés a jó közösség ismérve. Gyűlölettel átitatódott emberek közt senki sem nevet. Ha valaki nevetne, azt gúnyolódásnak, provokációnak tartanák. Az emberek azt hiszik el, amit elhinniük kényelmes. Azt, amire szükségük van. Nagyon szívesen hisznek az ígéretekben, és hálásak az ígérgetőknek. Marc Bloch, az egyik legnagyobb XX. századi francia történész 53 éves volt, amikor kitört a II. világháború. Belép a hadseregbe, a francia vereség után bujkál, részt vesz az ellenállási mozgalomban, és - ír. Hosszan tartó kínzások után végzi ki a Gestapo 1944 márciusában, pár héttel a felszabadulás előtt. A halála előtt született A történelem dicsérete című könyve egyáltalán nem sejteti, hogy olyan ember írta, aki a reggeli ébredéskor sosem tudhatta, megéri-e az estét. A könyv egy tudós nyugodt, tényszerű elmélkedése arról, hogy mi is a történelem, s milyen nehézségekkel találják szemben magukat azok, akik meg akarják ismerni, meg akarják érteni a történelmet. (Maga Bloch a könyv megírását közönséges gyógy76
