Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6. szám - Fogarassy Miklós: Új tűz (esszék)
Aztán leszáll az éj, kint is, bent is, a szobában is, lassacskán a kemence mélyén is. Odabent az üregben megint sötét van, de a kemence-test tartja még a melegét. Egyes öreg emberek, asszonyok jóindulatához, megbízhatóságához, csendes bölcsességéhez hasonlítható ez. Míg alszol, míg alusztok, teszi azért lassacskán a magáét, feléli tartalékait, maradék hőjét továbbadja még a szoba légterének. Reggelre kelve a búbos kemence falát még langyosnak érzed. Aztán pitymallatkor kikotrod a hamut, egy-egy túlélő parázs, a hamu alól előkerülve, még felfénylik a levegőtől, és amikor a pernyét, a melegforma hamut gondosan kiöntöd, elcsodálkozol milyen kicsiny halom maradt a sok-sok tűzre vetett anyagból. És kezdődhet minden elölről. (Változást hozna persze, s nem is rosszat, ha este legalább egy kis kenyér- lángosnak valót bedagasztottál volna, s akkor, mikor a kicsik megébrednek, visongva falnák a frissen sültet, tejföllel, zsírocskával, fokhagymával jól megkenve. De hát az ilyesmi: különleges ünnep.) (1982) Napkelte Hadd meséljek neked arról, mit látok néha reggel, ha külterületi vasúti megállónk magastöltésére felmegyek. Csak a személyvonatok időznek itt egy kicsit, és mindössze két peronja van a megállónak, egy darabig tető fedi őket, de aztán még folytatódik a rámpa. Oda szoktam kisétálni, ha vonzók a pirkadati fények, és időm is van napkeltét nézni: a vasúti töltés egy kis dombhátként emelkedik ki a sík városi vidéken. Az utcák szakadékai- ból, a terek katlanjaiból az égnek csak egy kis szeletét lehet látni, és minél magasabbak a házak, annál inkább így van ez. Ha napkeltét vagy napnyugtát kívánsz nézni - hogy tágas legyen a panorámád -, keress valami kiemelkedő helyet. Az égi esemény konstellációja sok-sok dologtól függ. Különösen az évszaktól, a reggeli felhőzettől, a pillanatnyi széljárástól. Jó, ha az ember megadja a módját és kellő időt szán a napfelkelte dolgaira. Tapasztalatom szerint legalább annyi - ha nem több - idő kell az előzményekhez, a napkelte előtti szakaszhoz, mint amennyi arra, hogy azt nézzük és a bőrünkön is érezzük: a Nap már a horizont felett ragyog. Még ha tudom is a percét, akkor is merő izgalom a hajnalnak ez az utolsó szakasza, a fény erősödő varázsa. A tiszta vagy enyhén felhős égbolton széles a színek skálája: türkizzöld, kék, szürke, narancs és lilás - összetételük percről percre változik. Bármennyire vonzza is a tekintetet az égperemnek ez a része, ahol a legjobban erősödik a fény és amerre majd felbukkan a Nap, nehogy csak ennek hódolj, forogj, fordíts néha hátat, pásztázd az egész égboltot. A felhők, persze a felhők! Nekik - kivált, ha a magasokban fúvó szélben vonulnak - a szem nemigen tud ellenállni. A felhők partjai, öblei már akkor elkapják a fényt, az élfényt, amikor az utcák még homályosak. A keleti ég felhői hamarabb, mindinkább kohótűzre emlékeztető izzással kezdenek körberagyogni, míg átellenben - kelet felé - halvány alakjuk, párás szürkeségük folyamatosan válik enyhén pirossá. A boltozaton őket érinti meg lassan és legutoljára a „rózsaujjú hajnal" (mily szép kifejezés is ez). Csudás tájakat szoktam látni ilyenkor a felhős ég jelenéseiként - néha havasok magasodnak, s pillanatokra el is hiszem, hogy - például - Soroksár felé mesés csúcsok látszanak, néha meg sárgás-rózsaszínes sivatagi tájakat képzelek, s szinte várom, hogy valamelyik homokdűne mögül felbukkanjon egy karaván... Ám időnk - akárhogy is - ilyenkor fogytán: a crescendo egyre erőteljesebb. Szinte minden érzékünk tudja, hogy közel a perc, amikor a Nap - először korongjának felső metszete - meg fog jelenni az égi horizonton. Nem csak a szem tudósít erről: ilyenkor van a leghi67
