Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 6. szám - Alföldy Jenő: Hamis és valódi (Két szonett Weöres Sándortól)

lyókat, melyekről nem tudni, „forma-e vagy tartalom": lehet, hogy csak festett üveget lát. A valóság is puszta látszatnak bizonyul a fölébresztett s ki nem elégített vágyban.

Az olvasóban joggal mocoroghat egy olyan gyanú, hogy talán túloz a költő és a nyomába szegődött verselemző. Azok a nagyvárosi áruházak talán mégsem Belzebub találmányai, melyek az emberiség mielőbbi elkárhozására csábítják a „buta tömeget", amelynek egyedei tisztes családanyák, tehetséges, szorgalmas diákok és más, szépreményű fiatalok is lehetnek. Igazságérzetünk joggal tiltakozhat, ha valaki azzal áll elő, hogy mindenki fogyasztó-idióta, aki bevásárlószatyrot lóbálva bámészkodik a kirakatok vagy a gazdagon megrakott áruházi „hajók" előtt, és - ha nő az illető - különféle kozmetikai szerekkel, krémpúderekkel, rúzsokkal és hajfestékekkel színesíti magát. Ám azt is tudomásul vehetjük, hogy a művészet mindig radikális: kiélezi, dramatizálja, eltúlozza a tapasztalatot, mert a jelenségben a tendenciát mutatja meg. S ha elfogadjuk, hogy a nagy drámákban az irigység, a szerzésvágy, a féltékenység vagy akár a puszta félreértés rendszerint emberhalálhoz vezet, s a falon függő fegyver előbb-utóbb elsül és megöl valakit, akkor abba is belenyugodhatunk, hogy a költő ilyen szélsőségesen fejezi ki aggodalmát a jövőnkért. „Láncot hordunk" - mondta Petőfi a Nemzeti dalban, és bár hallgatói közül senkinek a csuklóján nem csörömpölt lánc, igenis rab volt a nép, rab volt a nemzet, és fel kellett erről világosítani.

A Délibábot a Metropolis szál összevetve azt láthatjuk, hogy hajlamaink, amelyekkel a pillanatszergyárosok visszaélnek, eleve megvannak bennünk, már ártatlan gyerekkorunktól fogva. „Heves/kutató-szenvedély sarkall a boltba". Nem a szükség tehát, nem az éhség vagy mohóság. Hanem az az ösztönzés, amely Magellánt, Columbust, James Cookot és Armstrongot a glóbusz és a kozmosz meghódítására sarkallta. Kisfiú-szinten persze megtorpan az ember: „csak ne csupa drága portéka volna" - sóhajt a gyermek, mert fillérkéi szűkre szabják lehetőségeit. A költő fogalmakkal is lejátszatja a kisded jelenetet, s ez a mű legrafináltabb megoldásának tetszik: „a vágy belép s a kielégülés / megtorpan, mert egykét fillér kevés". S a záradékban egy jelző utal vissza a világot édesnek remélő, s így folyvást csalódó gyermek eredendő vegyesbolt-élményére: „fanyar iskolába megy s tanul".

Nem kevésbé trükkös megoldás a Délibáb című szonettben a forma és a tartalom szó használata. Ez az esztétikai fogalompár valósággal provokálja, hogy elgondolkodjunk: vajon a vers, melyet olvasunk, „forma-e vagy tartalom". És Weöres arra vezet rá, hogy a versben minden egyszerre forma és tartalom, ahogy minden egyszerre látszat és valóság, illetve sosem lehet biztosan tudni, hogy mikor melyik inkább. A vágy fölkeltése, a feszültség fontosabb a versben, mint a kielégítése. A költő szinte eljátssza kicsiny jelenetében a mű és az olvasó viszonyában lezajló lelki folyamatot. Kétségtelen, hogy az így fölkeltett feszültség nem hasonlítható a Shakespeare-drámákban vagy Petőfi Egy gondolat bánt engemet című versében érezhető magasfeszültséghez. Annál inkább összevethető azonban a tranzisztoros zsebrádiókkal, amelyek a parányi feszültség és apró hangszóró segítségével is ugyanolyan zenei élményt adhatnak, mint a régi, soklámpás, nagyteljesítményű világvevők.

A két verset azért helyeztem egymás mellé, hogy együtt láttassam Weöres Sándor kettős arculatát: a grandiózus létkritikai prófécia hangoztatóját és azt, aki senkit sem gyűlöl, és mindenkit megért. O az, aki Oda a kispolgárról című versében lesújtó véleményt mond az emberiség nagy többségéről, és ő az, aki ugyanebben a versében azt mondja önmagáról, hogy a „sok millió lángeszű egyéniség közt / egyetlen kispolgár a világon".

34