Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Kovács Lajos: A gyermekolvasóért (A Katona József Könyvtár könyvsorozatáról)
nem eltévedéshez, de alkotókedvhez és alkotóerőhöz vezet. Önmagára segít találni, amikor valakire és valamire rávezet a feladat, a mögötte rejlő bizalom és biztatás. A játékoskönyvek nagy próbája mindig az, hogy hitelesen együtt akarnak-e játszani velünk, s nem tudásfölényükkel kérkednek. A Ttíltospróba olyan versengés, ahol mindenki önmagával, önbecsülésével, önerejével szembesül, miközben társak veszik körül, akikkel csak mellesleg kell versengeni. Igazából ugyanoda igyekszik mindenki: egy nagy utolsó játékra gyűjtögetik a muníciót, ahol persze csak attól megy el a kedvük, hogy abbahagyják, amit megszerettek. A Táltospróba nem is éves, inkább évekre szeletelt tudásgyümölcs. Nem kell tartani a fogyásától, inkább azt a félelmet erősíti, hogy mi lesz, ha kinövünk belőle. A dolgok lényege bizony a félelem: kinőjük-e mesés játékosságunkat? Erre pedig gyakran még a ketté (alsó és felső tagozatra) osztott általános iskola sem mindig tudja a jó feleletet. Kecskeméten van rá saját recept. A konyhafőnöki ajánlat pofonegyszerű: ne hagyd magára a gyermekeidet! Kellemetlen kínálat, felelősségre emlékeztet. Napjaink nagy vitái (milyen a jó gyerekirodalom? ki a jó gyerekíró? ki a jó gyerek- irodalom-kritikus? stb.) amúgy helyénvaló, de könnyen a végszó kimondásához vezető szentenciáit kérdőjelezi meg. Merthogy el is jusson a jó irodalom, író, kritika a célba?! Ez bizony nem tárgya a teoretikus csörtéknek. Ajánlásokon túl alig jutnak ezek a veszekedések, vagy albérletbe adják úgy általában a könyvespolcokat az általában-szülőknek, általában-könyvtárosoknak és általában-pedagó- gusoknak. Konkrétan a kecskemétiek inkább veszik a lapot, és napi csalogatásba kezdenek. A Meswrszííygal is, a Táltospróbával is így tettek, de azokban még érhette őket a vád, hogy ők is átkacsintgattak az iskola, a szülők felelőssége felé. A Könyvtársasjáték (a harmadik kötet az ikrek sorában) már elsősorban a könyvtárosok nagy vállalkozása. Ezt művelni csak akkor lehet, ha a Katona József Könyvtár könyvtörténeti várlabirintusába (ilyennek épült!) is bevonulnak az olvasásra toborzott kis seregek. Ha maguktól érzik úgy, hogy be kell jönniük. És minden alkalommal érdemes volt elmerülni a nyomkereső játékokban. Aki ebbe a könyvbe lapoz bele, az megtanulja a közhelyet: a könyvtárhasználatot. Persze közhelymentesen, nagy csavarral a kötet címében is: a könyvtár, a társas együttlét, a játék a misztérium szentháromsága, amely csalogat, itt tart és visszahoz. Az pedig csak mellesleg szüremkedik át a polcvár lakóinak harci szellemébe, hogy egyszer csak átlátják a labirintus rejtelmeit, eligazodnak benne, és fölényes biztonsággal kalauzolják újabban érkező játéktársaikat. Innen már csak egy lépés az utolsó két kötetben megtalálni a feleletet a korábban kibuggyant félelmünkre. Kecskeméten kortalan a játék, a könyv, az irodalom iránti vágy és késztetés. Kecskeméten létrejött a Kincskeresők Egyesülete, hogy egy legenda, a szegedi Kincskereső folyóirat hetvenes-nyolcvanas évei után ne következhessen be a „romlásnak okairól'' való köldöknéző elmélkedés. Szeged gyermeklapja olvasóinak irodalmi táborával együtt vált misztériummá, s ezt a kultuszt felzabálni látszott a felszabadult piac a kilencvenes években. A Kincskeresők Egyesülete - immár kecskeméti, Katona József könyvtári központtal - a mentés munkájába kezdett. Levelezőversenyeket hirdet évente - kortalanul - azoknak, akik országszerte akarnak olvasni, uram bocsá': írni, alkotni valamit. Kincset keresni a szegediek által megálmodott, sokáig alkalmazott, aztán valamiért majdnem elfelejtett módon. A Kincses tarisznya (4. kötet) ezeket a levelezőverseny-feladatokat gyűjti most csokorba. Aki az előző kötetek játékain nőtt fel, már meg sem lepődik az észtornán. Aki az ország másik felén, más kedvcsinálók között növekedett, most kipróbálhatja, mennyit ér ő egy alföldi irodalnű lovagi tornán. Nincs olyan érzése, hogy kirekesztették valamiből, legfeljebb elcsodálkozik a saját könyvtára, a saját iskolája, no és önmaga lehetőségein, korlátain, gazdagságán... És megtanulja, hogy nem a tegnap szerzett tudást kérik tőle majd számon (már most sem), hanem a nemtudásból következő döntéseire kap állandó késztetést. Hogy lelemény-, invenciógazdagság, kreatív beállítódás kell hozzá? Futja itt abból is bőségesen. (Felső tagozatos magyartanár legyen a talpán, aki csak ismétlésben végigcsinálja tanítványaival négy év alatt az itt ajánlott és évek óta „levelező" ötleteket!) És Kecskemét a végére is jár mindennek: a beküldött válaszoknak, a megalkotott értékeknek, de a szegedi alkotótábor menthető szellemiségének is. A záró (5.) kötet, a Kincskeresők egyszerre állít emlékjelet a legnagyobb, legtávolibb hagyománynak, az országos Kincskereső táboroknak, s foglalja össze a tábormentés utóbbi tíz évének értékeit. A három évtizednek már nem kitalált, de gyermekirodalom-történeti tényei vannak. Nagy halottak Baka István költő-szerkesztő, Grezsa Ferenc irodalomtörténész-főszerkesztő, Hegedűs András első főszerkesztő, vagy a táborok, Kincskereső klubok olyan feledhetetlen alakjai, mint Tasi Miklós, Székely Sándor tanárok. És persze máig munkatársnak, a kezdeteket őrző játszótársnak itt maradt, a kincskeresés mellett megmaradt elkötelezettjei: Simái Mihály költő, nyugalmazott főszerkesztő, Gajdó András tanár úr, a mozgalomra egész életén 111
