Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Nagy Gábor: „Két part között” (Mezey Katalin: Párbeszéd)

emlékeztet - az igék felcserélésével jut el a „zsibong az élet" és „búvik a lélek" helyzetének fordítottjáig: „Ott kinn búvik az élet, / itt benn zsibong a lélek." Az Ártalmatlan is a fény-sötétség, vakság-látás hagyományos értelmezésének kifordításával mutat rá látszat és valóság, világi és égi ellentétére és egymásba mosódására. Más versek viszont úgy adnak látleletet evilági, földi életünkről, hogy a transzcendencia csak az értelmező szemtanú, a költő morális értékítéletében sejlik föl. Az Egy ember ül döbbenetes miniatűr története a „fölemelni" isteni parancsának kudarcát mutatja be:

Egy ember ül a tócsában.

Bogárként mocorog.

Nem várja el tőlem, hogy fölemeljem, és nem is tudnám fölemelni.

De ha fölemelném is, újra leülne.

Az Álarcos című vers fő motívuma tér vissza az Utazásban, a járművön utazók mozdulatlan, lárvaszerű arcaiban. „Ha megszólalnak, gépektől tanult / szöveget mondanak" - így a látlelet, ami félelmet és viszolygást vált ki a szemlélőből, aki - halványan derengő bibliai utalással - csak a parton horgászó emberekben bízik valamelyest: „nagy halakat remélnek / kihúzni a vízből. / Róluk legalább ennyi tudható."

E kis életképek összefoglalója a ciklus záró verse (Újra lejátszódik): történelmi távlatba helyezi az eddigieket, azzal a sokunkat megérintő új tapasztalattal, hogy „újra megtörténnek odakinn / a történelemkönyvek lapjai". S e tapasztalás okául egy mélyen filozofikus gondolatot fogalmaz meg finom líraisággal:

Mintha attól kéne tartani, ha nincsen közhelyszerűen az idő minden cseppjében jelen, s a forró köveken nem párolog halált hozó mérge, gyógyerejc, akkor valamely lánc megszakad.

Világi és transzcendens tapasztalatok summája, közvetlen és közvetett párbeszéd Istennel: a költő személyessége háttérbe szorul az első ciklusban. A következő, az Aki most észrevétlenül című ciklus személyesebb, nemegyszer életrajzi ihletésű verseket tartalmaz. A személyesség azonban - következően a költői személyiség alkatából, világszemléletéből - itt sem szakad el azoktól a szálaktól, amelyek nagyobb közösségekhez - család, nemzet, kereszténység - kötik; és sohasem magamutogatóan kitárulkozó, mint inkább hol szemérmesen vallomást tevő, hol pedig magával szemben is kemény hangon ítélkező. A ciklus címadó verse a nosztalgia, az elmúlt idők utáni vágyakozás és az elmúlt időkhöz kapcsoló város - feltehetőleg Tatabánya, ahol Mezey Katalin egykor tanárként is dolgozott - közötti feszültség kirobbanásával indul: „Milyen boldogtalan voltam / ebben a városban!" És a nosztalgia helyébe - „nem én állok szorongva/ az esti ablakokban, / és nem én csókolódzom / a parkban, a pádon" - hamar a rezignáltság lép: „Milyen könnyű most / ilyen üres szívvel, / ilyen szánakozón / nézni végig az évek fasorán". Ez utóbbi metafora találóan fogja egybe a fiatalság visszavágyott idejét és boldogtalan terét. A fiatalság elmúlta miatti rezignált fájdalom verse - „úgy szenvedni nem tud már, / aki nem olyan fiatal" - az egykori önmagától és egykori életétől, életének régi színterétől elidegenedő költő önarcképével zárul: „sötétruhás utazók között / maga is / virágcsokrot szorító, / csomagos idegen."

A személyes érintettség ereje élteti az olyan, személytelenül előadott verseket is, mint a Történet. A bukott emberben is érezni a tapasztalat keserűségét. A megbélyegzettség evilági véglegességét keserű iróniával kifejező sorok - „Ha már rátették a sírkövet, / azt csak a feltámadás angyala / gurítja onnan el" - után az evilági balsors és a túlvilági vigasz árny-fény-játékával zárul a vers:

A bukott ember segítőt ne várjon: állapota ragályos, és hamar híre kel.

A bukott embert csak az Isten szánja, öklével megsimítja, úgy emeli fel.

107