Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Pozsvai Györgyi: Az anekdotikus hagyományok önironikus felülírása (Petelei István Árva Lotti című novellájáról)

erőt rajta. Az olvasói távlatból tragikomikusnak látott diszpozícióban a szereplői arcra a nyugtalanság ül ki. E Petelei-hősnő „portréja" életszakaszonként átrajzolódik, ráadásul (szöveg)részletről (szöveg)részletre az elbeszélő folyvást változó látószögéből érzékelteti a szereplői arcvonások összekuszálódásának folyamatát.

„Árva Lotti megvénült. Ajaka körül éles, mély ráncok képződtek, arca megnyúlt, halcsontba fűzött dereka mintha meghosszabbodott volna."46

Az arcot en face kiemelő kép kontextuálisan, pragmatikailag meg az értelmezői tevékenység segítségével egy, a hőst komikus maskarájában szemléltető piktúrával egészül ki. Lotti ,,[a]z utcán selyembe jár. Haját fürtözi, sovány képére fekete szépségflastromokat ragaszt - kettőt-hármat. Fején ódivatú francia kalap van, melynek füle az álláig ér. Köntösén máslik, ráncok, fodrok. Néha - nyárban - csehgyémántos régi diadém a hajában, s virág csontos, sovány kezében."47

A fehér atlaszköntös mustrálgatásakor a mélyen barázdált arc groteszk módon fénylik fel, hisz ifjú leányhoz illő ábrándokban merül el a hajlott korú hősnő. A várakozás legutolsó óráiban pedig a szereplői arcmozgás görcsösen rángóvá fokozódik. E szereplői portré rekonstruálásához egyfelől szubjektív, benső kiinduláspontú, másfelől objektív, külsődleges távlat kínálkozik az olvasó számára. A főszereplői tünetjellemzés szerint ,,[a] mellem összeszorul, s a nyakamon minden ín megrövidül." Az elsődleges elbeszélő semleges pozíciójából meg annyi vehető ki, hogy Lotti „[rjáncos, sovány arcán barázdákat szántott az izgalom."

Következésképpen Árva Lotti lénye sarkalatos ellentétben áll a Jókai-regények „hideg szépségei"-vel, akiknek többsége álarc mögé rejti szenvedélyeit. E szereplőknek Tímea az „egyik prototípusa, az élő alabástromszobor, mely hajlik, simul, enged, de nem él."48 Intertextuálisan összevetve, Lotti szerelemtől és balsejtelemtől torz, a halálközelségtől pedig groteszk mimikája élesen eltér a „görög típusú" alakokétól, akik a harmonikus szépséget testesítik meg. A leányok pedig vagy tündérek és angyalok, vagy „gyermekarcú, gyermekidomú" hősök. Az utóbbi eszménykép Az arany ember Noémijában kerül az olvasó elé. A szereplői „»arc kifejezése az öntudatlan szelídség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre meg- igéz, és mentői tovább nézik, annál jobban megnyer.<<49

A Noéminál emlegetett szabálytaknság az arcon az »öntudatlanságnak« a jele, hiszen amikor megérik az ilyen »szabálytál: ’« leányarc, szimmetriát kap, szabályossá nemesül."50 A Jókai-féle nőideálok társaságában már az ifjú Lotti, „a szűk mellű, fulladozó, hamar nőtt, nyúlánk, sápadt teremtés", komikus maskarában 'ékeskedik': „Kalapja mindig csodálatos formájú volt, ruháján minden oldalon máslik - kék és veres máslik libegtek; buggyai, ráncai, sovány testén mind rendkívüliek voltak."51 Nem aszimmetriát, hanem eredendően torz alkati, küllemű jegyeket emelnek ki a fiatal hősnőről készült skiccek, s ilyetén módon lefedik a Jókai-féle női arcképváltozatokát, ráadásul a harmonikus és nemes szépség eszményét is kérdésessé teszik. Petelei prózaművészetében tehát a szereplőportré, egyszersmind a külső és a belső jellemzés poétikai hagyományának átlényegülésére kerül sor. E novella a groteszk arcjáték jelein kívül pszichoszomatikus jelekre bontja le a személyleírás és a tudatelbeszélés epitomikus és identifikáló (az egyéni 'lényeget' sűrítő és egyértelműsítő) eljárását, valamint az így tradicionálisan feltételezett 'végzetesen' tragikus hős(nő) kép(zet)ét kontextuálisan szétírja, intermediálisan meg fonákjára fordítja. S egyben semmibe veszi az említett narratív módszerekhez igazodó passzív pragmatikai beállítódást is, elvégre interpretációs műveletként az olvasóra hárul a képrészletek egybevetése, valamint a jelszegmensek összerendezése.

A groteszk kisepikái vonulatban Mikszáth írástechnikája ugyancsak kritika alá vonja a szóba hozott poétikai hagyományokat. Az arany kisasszony című elbeszélés azon a szövegponton, amikor az olvasói elvárások szerint Csutkás professzor úr és Luppán lovag külső be86