Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Pozsvai Györgyi: Az anekdotikus hagyományok önironikus felülírása (Petelei István Árva Lotti című novellájáról)

fogadóval bizalmas viszonyban levő történetmondó hangnemére, kölcsönveszi önreflexív beszédpaneljeit, megszólítja a fiktív olvasót, s anarratív kitérőt tart; Ötvös Miska komikus átkeresztelésére kerül sor. Ilyenformán egy látszatra mellékes körülmény kerül előtérbe, és ahhoz képest viszonylagossá lesz az addigi elbeszéléstéma jelentősége. Holott ezen önmegszakító eljárás egyúttal átvezető funkciójú is, egy újabb jelentékeny eseményig lendíti tovább a történetelőadást; amelyhez így az afabuláris egység voltaképpen szervesen kapcsolódik.

Az elbeszélő önironikus mentegetőző gesztussal indítja az átnevezés nyelvi műveletsorát. Evilági kancelláriai körökben a „komoly tabulae assessor" által adományozott megtisztelő titulusnak tünteti fel az Árva minősítést. Holott az Ötvös Miskára ráakasztott gúnynév tulajdonképpen tekintélye csökkenését jelzi. Az „alázatos másolót" mindenekelőtt tehát közvetlen hivatali környezete nézőpontjából láttatja komikusnak, bár a többszólamú irónia az adományozói pozíciót is megingatja. Azonkívül e hős merev hivatalnoki magatartását, az írás műveletével azonosuló alapállását is karikírozza, éppúgy az abból eredő zaklatottságát, mikor váratlan családi esemény szólítja el írnoki asztalától, sőt teljes talajvesztettségét a „vége az asszonynak" hír hallatán. A haláleset jelentősége az együgyű szereplő nézőpontjából felnagyított voltában viszonylagossá lesz. És ez alkalommal Ötvös Miska is, de a felesége még inkább lefokozódik.

Ötvösné, aki élettársához foghatóan egyetlenegy eszme által megszállott 'bábfigura', fő-fő anyai gondja letételekor groteszk haláltusát vív. Csendes elnyugvás helyett a testnyelvi tünetek szerint „arcára barázdákat vágott a kín". Mégis folyvást elképzeléséről beszél, élete legutolsó perceiig görcsösen ragaszkodik ahhoz: „Látod ezt a leányt... Lottit. A te leányod is, bárha nem üt rád. Látod, milyennek teremtette az Isten? Tudod, mit írtak be róla a sors könyvébe? Hallottad tőlem is, másoktól is. El ne felejtsd... Nem hitted néha, úgy láttam. Rám hallgass most."26 Ötvösné fenyegetéssel nyomatékosítja e férjéhez címzett rendelkezéseit: „Úr néz a leányomra, Miska. Ha ma nem, holnap viszi az oltárhoz. Reád bízom. Néha nem hitted... Számon kérem tőled, amit csináltál, a másvilágon is."27 Az Ötvös Lottihoz intézett anyai intelmek, amelyek a férjnek szólókkal párhuzamosan, illetve azokba beékelődve hangzanak el, szintén komikusán kicsinyesek; természetesen csak e halál előtti torz nagymonológ perlokúciós hatókörén kívülálló, azaz nem fiktív befogadó számára bizonyulnak groteszknek.

Ötvösnének az 'örökkévalóságba költözése' fonák módon „leányához méltó" házassági lehetőséget von magával. Az érintett szereplők életútja kereszteződik, s ez az epizód komikus szimbolikába épül be. A halottas kocsi készteti megállásra a jóslatok által előrevetített „csengő-bongó négylovas batár"-t. S az anya, mintegy a fennvaló útmutatói s beszédhelyzetébe lépve, demetaforizálja a profán jövendőmondók lokúciós beszédaktusait: „Te - szólt a fő- kötő-csináló kicsi asszony azon éjjel Lottihoz -, ez az!"28 A leányban pedig az evilági és a 'túlsó partról figyelmeztető' látnokok szavai érzékileg, különböző hangeffektusként megsokasodnak, regiszterenként fokozódnak, s hallás útján újra meg újra metaforizálódnak: „Ott zsongott a fülébe Lottinak ingó fűszál súgásában, légy-dorombolásban, csikorgó ajtósarokban, szúnyog-repülésben: ez az\ Ez: akit vártál, akit neked jövendöltek, reménységed, álmod."29

Ámde Ötvös Miska, az evilági tollnok kérdésessé teszi a jóslat(ok) s az anyai-leányi álmok beteljesülését, sőt a sors könyvébe foglaltak, mármint az Ötvös Lotti jövendőjéről írt bekezdések mögé is kérdőjelet tesz. Sőt akadékoskodásával és alázatos modorával véget vet a fellegekben járó leánya és a csábító partner, Dezső Balázs közötti fonák szerelmi viszonynak. Ugyanis az „árva betűmásoló" látótere komikus korlátozottságából következően a férjjelölt megjelenését „káprázat"-ként, „csoda"-ként fogja fel, és nyelvontológiailag-lélektanilag megbolygatottan viszonyul ahhoz legelső kommunikációs közeledése alkalmával. Ráadásul a maga kisszerű környezetében sem találja a helyét. Mesterkélten alázatoskodó nyelvi műveletet visz véghez:

81