Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Pozsvai Györgyi: Az anekdotikus hagyományok önironikus felülírása (Petelei István Árva Lotti című novellájáról)

következőkre vonatkozóan is mérlegelésre készteti az (implicit) olvasót, mármint, hogy a nyelvi események szűkös látóhatárú vagy laicizált-szakrális jellegű megközelítési útját választja-e, netalán a metaleptikusan19 profán-vulgáris átiratát fogadja-e el. (A szerzői narrátor szóban forgó tevékenységének a játékosan romboló, a szereplő-(el)beszélői megnyilatkozásokat felforgató ereje, méghozzá dezantropomorfizáló jelleggel az idősebb történetmondó nevében is megnyilvánul, palindromaszerűen felvillan.) Az elbeszélő ironikus szólamához visszatérve megállapítható, hogy mint a „Véghetetlenség"-hez intézet megszemélyesítő, egyben megszólító beszédaktus feszült ellentétbe kerül a jövendöléseknek magasztos szövegközi aspektusokat tulajdonító hősnőkével. Azonkívül az előd, az apa szürke életnarratívájához viszonyítva fonákjára fordítja az Árva Lotti számára kilátásba helyezett illuzórikusán fényes jövendőt. A nyílt narrátori szereplőbemutatás, mintha Gogol A köpönyegéből lenne plagizálva, ott is hosszúra nyúlik, itt is alig-alig akar befejeződni, holott egyetlenegy megnyilatkozás. Deszakralizáló és depatetizáló nyelvi elemek járják át e közlést, amely Ötvös Miska sommás élettörténetévé kerekedik, s poénszerűen groteszk-profán hasonlattal ér véget meg talajt.

„Ott történt a Szent Miklós utcában, abban a csendes kis fehérre meszelt, zöld táblás házikóban, melynek ajtaja előtt kispénzű akác terjesztette ki lombját, udvarán szegfű nyílott s majorán; ahol Ötvös Miska élt születésétől fogva, azon kilátások között, hogy ott is fog elpusztulni egy csendes napon, emlegetetlenül, nyom nélkül, űrt maga után sem hagyva, mint egy, melyet a macska lenyel."20

Nyelvontológiai paradoxonként az egyéni életút ironikusan s lefokozó módon egyetlen mondatba belefér. A reflexív síkon pedig kérdőjel kerül a fiktív alany nemzedéki és életnarratíváját vaskos kötet(ek)ben részletező, mi több heroikusnak feltüntető elbeszélői hagyomány mögé. E novella a családkrónika műfaját is ironikusan szétírja, így csupán életepizódok mentén (re)konstruálhatja az (implicit) olvasó. A hézagos és egymásba tördelődő életnarratívák középpontjában a felmenők (Ötvösné és Ötvös Miska) állnak, így azok kontextuális viszonylatában íródik meg az utódé.

E Petelei-mű elsődleges narrátorának közlései viszonylag (például A székek című novellában elhangzókhoz képest) megbízható interpretációs (értékelési-értelmezési) tájékozódást tesznek lehetővé a befogadó számára. Ámbár önmagát illetően a legkevésbé következetes a szerző-elbeszélői szólam, hiszen újra meg újra rájátszik valamely epikusi hangnemre, például a krónikásét és/vagy az eposz előadójáét parodizálja a „Véghetetlenség" invokálásakor. Azonkívül a hősepika e kései utóda mint 19. századi fiktív történetfeljegyző egy meglehetősen jelentéktelen család történetének vulgáris átiratát nyújtja. A két jövendölést egyazon értékszintre hozza, s a szürke hétköznapok eseményei közé iktatja be. Jóllehet ekkor alapvetően semlegességre törekszik, a főhősnőt Árva Lottiként azonosítja. A témája exponálásakor viszont az Ötvös-család 'krónikása' e hősnőt az Árva degradáló vezetéknévvel illetett felmenőjével, az apjával helyzetileg nivellálja. A többszólamú irónia pedig kontextuálisan (és a szereplői pozíciók mentén is) oda-vissza érvényre jut; annak a szereplőnek a beállítódását is kezdi, aki a „Teremtő" kézvonásai, 'irománya' alapján és a jóslatok fényében a családnév méltóbb hordozójának s fenntartójának értékelődik fel, és azét is, akinek (e szövegponton homályban hagyott okokból) ragadványnév jut osztályrészéül. Az Árva titulus, amely egyben állandó jelzője is Miskának, 'előírja', az elbeszélői-krónikási szöveg görbe tükrében előrevetíti viselőjének kisszerű életútját.

A köpönyeg című elbeszélés szerint a főhősnek, Basmacskinnak „»már a nevén is látszott, hogy valamikor a cipőtől származott«"21 Hogy ez milyen módon történt a múltban, »azt homály borítja«. Keresztnevén és apai nevén Akakij Akakijevicsnek hívták, mivel a »körülmények maguktól alakultak úgy, hogy semmiképpen sem lehetett más nevet adni neki«22. Az apa nevének e »szükségszerű« megduplázódása és a »származásra« utaló veze79