Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Sándor Iván: Nem Oidipusz, nem Antigoné, bizony Iszménénk a főalak; miért?...
Athén akkor már alkonyát éli. Köpönyegforgatás, erőszak, a hatalom megszállottainak uralma, elszabadult indulatok, győztes hadvezérek kivégzése, önzés, bosszúvágy. A harcok kitörnek, szünetelnek, újra kitörnek. Mit csinált Szophoklész a véres - antik előtti - mítoszból? A teljes igazságot felkutatni próbáló, az önmagával is szembenéző Oidipusz, és a hűség-bátorság- erkölcs alapértékeihez ragaszkodó Antigoné mítoszát teremtette meg, amikor már a polis sem az a polis volt, amelyiknek a sorsába beágyazta alakjait. Az időszámítás előtti negyedik század végére az athéni közösség az árulás, a felejtés, a fásultság közössége. Nézhetjük persze a mű és kora kapcsolatát, a mű felől úgy, hogy Szophoklész maga volt Oidipusz, aki nem takarta el a szemét, maga volt Antigoné, aki hű akart maradni, hogy emlékeztesse szeretett városát, amelyik már nem nézett szembe magával és nem ismerte a hűséget. Két és fél ezer éven át az európai szellem ugyanígy ragaszkodott a bennük megtestesülő alapokhoz. Az Ember azonban nem azonos azzal, amit tradíciónak kiált ki. A kényszerű-szörnyű felejtés, az érthetetlenség okozta fásultságban immunissá válik az újabb és újabb „hírnökök" hírszolgáltatásainak befogadására. M i történt több mint fél évszázad alatt abban az ontológiai-történelmi folyamatosságban, amelynek huszadik század közepi pontján Camus Me- ursault-ja állt. Az Idegen (magyarul: Közöny) egymással vitatkozó értelmezéseinek vannak találkozópontjai. Meursault-ban két idegenség ütközik, a lélek és a test; mindkettő párbeszédképtelen, a regény hatalmas kódájában azonban próbálják megszólaltatni önmagukat; eközben továbbra is perben állnak egymással; ennek a pernek az ontológiai apóriája az, hogy a semmivel nem lehet pereskedni; mindazonáltal a lélek megnyilvánul: „először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének...". Meursault helyzete: a megközelíthetetlen világ és a megközelíthetetlen lélek azonosságának megközelíthetősége. Ez olyan hajszálvékony sávon történik meg, amely mérőeszközzel, nagyítással kifejezhetetlen. Valamivel talán mégis. A hajszálvékony sávban ugyanis megjelenik két entitás „árnyéka", habár talányosságban marad, hogy miféle „rejtőzködő fény" jóvoltából. A két entitás az önmegismerés és a nyomozás igyekezete. A kivégzés előtti hajnalon, mintha megmozdítanák Meursault képzeletét. Ekkor tárulkozik ki a „világ gyengéd közönyének". „Most, hogy hasonlónak éreztem magamhoz, oly testvérinek, megtudtam, hogy boldog voltam, és, hogy még most is az vagyok. És, hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításával fogadjanak, ha meglátnak." Nézzük, hatvan évvel később, az iszménéi fenomént. Kétségtelenül elsatnyult benne az önmegismerés vágya is, a nyomozati igyekezet is. Akárha az ontológia, akárha a történelem felől indulunk, a belsőnek (lélek) és a külsőnek (világ) egyetlen kapcsolódási pontja van: a halálban való összetalálkozás egyenlősége. A ma Iszménéje, még ha próbálna is önmaga lenni, ebben az akadályozza mindenekelőtt, hogy nem tudja, ki is ő maga. Megkísérli még, hogy bárkivel perben 6
