Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (III. rész)

ak hiába bizonygatták, hogy azért lépték át a zöld határt, mert Olaszországon keresztül Németországba akartak szökni, ahol politikai menedékjogra számítanak. A végső cél azonban Amerika, ahol ismerőseik, rokonaik élnek, vallották készségesen. A helyi nyomozószervek azonban kétkedéssel fogadták a vallomást.

A hír mélyen megdöbbentette M. M.-et, a jelenleg Újvidéken élő egykori baranyai és boszniai martalócot. O is gyanakodva olvasta a hírt. Nem akart egy illúzióval szegényebb lenni. Talán csak nem lettek olyan beszarjak egykori ellenségei, akikbe ezekben a napokban utolsó reményét fektette. Biztosan valamilyen hivatástudatból törtek be Európába, feltételezte. Talán éppen Oszama bin Laden emberei? Valószínűleg, ugyanazt fogalmazták meg magukban, amit ő az elmúlt évtizedben, amikor a szerbiai szabadcsapatok szenvedélyes tagjaként Jugoszlávia fennmaradásáért harcolt, azután pedig Koszovóban vette ki a részét az öldöklésből. Csak a felperzselt falvak lángjai mellet érzett némi melegséget. O már akkor tudta azt, amire a géprablók feltették az életüket. Boszniában és Koszovóban is látta a lángban élő falvakat, s maga sem tudná megszámlálni, hány muzulmán polgár életét oltotta ki. Nem érzet semmiféle lelkiismeret-furdalást, hiszen úgy vélte nagy és fontos eszméért harcol. Csak akkor vett erőt rajta a keserűség, amikor kiadták a parancsot a visszavonulásra. Ez történt Horvátországban, Boszniában és Koszovóban is. Élete legnagyobb megalázásának tartotta mindezt, fegyverét katonaruhája mellé helyezte, csak akkor vette elő, amikor a hazája sportolói győztek valamelyik nemzetközi mérkőzésen. Ilyenkor kiált az erkélyre s elkeseredésében eszeveszetten lövöldözött, legalább ezzel kárpótolta magát. Elhibázott életéért, elhibázott háborújaiért.

Lelkiismerete azonban váratlanul feltámadt, megszánta a szegény irániakat, mert soha sem érzett akkora elégtételt, mint amikor leomlottak azok a nevezetes tornyok. Időnként bűntudatféle kapta el, hiszen a muzulmánok helyette álltak bosszút. Nem csak ő vélekedett így, hanem az egész rokonsága, továbbá közeli és távolabbi ismerősei is. A tévé is sejtelmesen visszhangozta ezt az felfogást. Baráti társaságban méltatlankodott, mert a szerb politikusok nem vágták az igazságot az amerikaiak szemébe. Az elnök is csak halandzsázott, azt mondta, mi tudjuk, hogy mi a terrorizmus, minket is bombáztak, ugyebár, csak ezért vagyunk részvéttel az áldozatok iránt. M. M. bizonyos volt benne, hogy nem erről van szó. Nem az életről és nem a halálról, hanem ennél sokkal többről.

Elhatározta, hogy a maga módján tiltakozni fog az irániak bebörtönzése ellen. Sajnálta, hogy nincs akkora szabadság, mint régen, amikor még nem a dollár volt az úr Szerbiában. Akkor többet tehetne a bebörtönzöttek érdekében. Felöltötte katonaruháját, elővette gépfegyverét, letörölte róla a port és kiment az erkélyre. Késő éjszaka volt, a város aludni készült. Szemügyre vette a magas toronyházakat, nem voltak olyan nagyok, mint a New York-iak, de ugyanolyan ellenségeseknek tűntek. Nemsokára ez is az övék lesz, ha nem vesszük fel velük a harcot, gondolta magában. Le kell mosni a szégyent, a nemzeti gyalázatot! Felemelte a gépfegyverét és megcélozta az égboltot, amely abban a pillanatban, akárcsak az egész világ, egy hatalmas szörnyetegre hasonlított.

Az első sortűz után a környékbeli lakók közül többen kirohantak az erkélyre, revolverből lövöldöztek, petárdákat pukkantgattak, s egymást túlkiabálva tapsoltak. „Győztünk, győztünk", kiabálták kórusban. M. M. megszégyenülten helyezte lábához a gépfegyvert. Visszasompolygott a szobába és ezt motyogta maga elé: „Mindannyian Alah kezében vagyunk!"

(A sziget és a tenger) Baljós jelek. Valami történik a világban, ami elől nem lehet sehová menekülni. Börtönünknek nincs határa. Azzal kezdődött, hogy elöntötte a szigeteket a tenger. Sokan azt mondják, milyen szépek voltak a magasba csapkodó hullámok. Lehet, hogy ilyen volt, de nincs többé sziget.

45