Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Vekerdi László: Közjóra való törekedések (Benkő Samu hetvenöt éves)
Vekerdi László Közjóra való törekedések Benkő Samu hetvenöt éves „Sok töprengés és más, tárgyiasabb hangot kereső nekirugaszkodás után mégis személyes vallomással kezdem ezeket a sorokat" - indítja Széchenyi írásaiból Közjóm való törekedések címmel 1981-ben válogatott Téfaí-kötetének bevezető tanulmányát Benkő Samu. A tanulmány később az Őrszavak-ban is megjelent (Kriterion, 1984), a „vallomás" elől a „személyes" jelző elhagyásával. Sok töprengés után vallomással kezdem én is, de idemásolom elébb Benkő bevezetéséből az idézett mondatot követő sorokat: „Amikor életemben először kutathattam Széchenyi Akadémiája könyvtárának kézirattárában, azzal kezdtem, hogy éppen az ő 1848-as irományait vettem a kezembe. Kellemetlen, borús, havas-esős délután volt, a kora tavaszi szürkület gyorsan váltott át esti sötétbe. A kutatóteremben már csak egymagám ültem, s egy szál asztali lámpa fényénél olvastam Széchenyi levélfogal- mazványit és a forradalmi esztendő mozgalmas tavaszán és nyarán hozzá intézett leveleket. Ahogy tettem-vettem őket, babrálgattam az iratokkal, egyszer csak szinte felkiáltottam: hogy került közéjük Bolyai János írása?" A kézírás szakszerű jellemzése után (mert persze eredeti Széchenyi kézirat került a kezébe) Benkő Samu rátér a két írás meglepő hasonlóságának az értelmezésére, íróik gondolkozásának és érzésvilágának korra és adott helyzetre való hasonló reagálásán túl bevilágítva a kiváltó társadalmi és politikai folyamatok homályába, ma divatosan (és homályosabban) szólva: kontextualizálja belső diszkurzusuk írásukban megnyilvánuló hasonló dinamikáját. De idézzük inkább 1981-ből Benkőt: „Szenvedélyeik fegyelmezésére mindketten személyükre szabott magatartásfilozófiát dolgoznak ki. Az önelemzés önfenntartó elemmé válik mindkettőjüknél. Intellektuális életük meghatározó jegye, hogy rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak a úszta, félreérthetetlen fogalmaknak. Gondolkozásuk mechanizmusát akár axiomaúkusnak is nevezhet- nők. Indulatoktól hevített nagy harcaikban életükre, életművükre törő ellenségnek, már-már fantomnak tekintették azt, akinek emberi nagyságáról, erkölcsi tisztaságáról utóbb maguk is megbizonyosodtak, mert a Kossuthtal viaskodó Széchenyi, az apjával hadakozó Bolyai végül is a társadalmi és a tudományos igazságért vívott harcnak ugyanabban a táborában találja magát, mint amelyikben a sokszor vádolt félelmes opponens is hadakozott. A belátásnak, az élet gyarlóságain való felülemelkedésnek eme megrendítő tényét nehezen regisztrálhatnék, ha nem igyekeztek volna mindketten papírra vetni lelkűk minden rezdülését: a naplóíró Széchenyi és az Üdvtan utópiáját számtalan önéletrajzi feljegyzésével valószínűsítő Bolyai ugyanis mindig papír fölé hajolva, kezében tintába mártott tollal (némelyek szerint grafomániás buzgalommal) teremtett rendet s keresett megnyugvást nagy szenvedélyektől zaklatott lelkivilágában." „Romantikus zaklatottság és sztoikus megnyugvás ellentétének egységéből rajzolódik ki Bolyai János szellemi arca", kezdődik a Bolyai János vallomásai (Bukarest, 1968) utolsó fejezete. A sima vászonba kötött, egyszerű zöld borítóval fedett könyvet Körösi József nyomta kezembe 1969 elején azzal, hogy gyorsan recenzeálnom kell. Körösi ritka jó szerkesztő volt 30
