Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Tódor János: Melósnovellák
Veszélyesen élni Veszélyesen élni, de hogyan? - kérdezte magától Bogosi, aki immár két hónapja a Magyar Államvasutaknál (veszélyes üzem) bérszámfejtő segédként tevékenykedett. Havonta kétszer, bérfizetéskor körbefonták a méternél is hosszabb számfejtő ívek. „Ilyenkor magam vagyok a Laokoon-szoborcsoport" - szokta volt barátainak mesélni. Vagy megszokik vagy megszökik - viháncolt Bogosi küszködését látva Aladár bácsi, a hatvanéves irodavezető, aki pontosan olyan volt, ahogy a csinovnyik a nagykönyvben meg van írva: rosszul megkötött nyakkendő, felkunkorodó ingnyak, fekete, imitt-amott megstoppolt könyökvédő, láncon függő csontkeretes szemüveg. Hófehér szemöldöke vastagabb volt, mint a bajusza. Aladár és Frédi bá', a nyugdíj előtt álló könyvelő - a pécsi vasútigazgatóság pénzügyi osztályának két veteránja - állandóan cukkolták egymást, mintha csak egymáson akarták volna megbosszulni, hogy annak idején mindketten megrekedtek a hivatal gyomrában. Bogosi gyorsan Frédi bá' bizalmasává lépett elő, mivel volt gusztusa a folyton a fülében és orrában turkáló öreggel reggelizni. Az igazsághoz tartozik, hogy Bogosi kezdetben Frédinél jobban vonzották azok a disznóságok és primőrök, amiket az öreg hozott reggelente magával külvárosi birtokáról. Az idők folyamán aztán Frédi bá' Bogosi ember-rezervátumának egyik legkülönösebb díszpéldányává lépett elő. Kimért lajhárságához borostás arc társult; gyűrött, zsírpettyes öltönye, orra végére buktatott szemüvege mögül kikukucskáló pimasz tekintete valami hallatlan pimaszságot kölcsönzött megjelenésének. Normális panelcsaládi élete mellett, melynek talpköve a több évtizedes MÁV-könyvelői munka volt, városszéli tanyáján disznót hizlalt, libát tömött, sarabolt (hogy ez micsoda, arról akkor még fogalma sem volt Bogosinak, de illetlenségnek tartotta megkérdezni). Bogosi szülei, rokonai és egyéb jóakarói tanácsára került a MÁV alkalmazásába. Megnősült, ideje hát megkomolyodnia, hangzott a verdikt, és feladnia lézengő hivatalait. Szó se róla, egyetemi tanulmányai mellett az elmúlt esztendők folyamán nem éppen fehér galléros munkakörökben múlatta a drága időt. Újságot hordott, színpadot épített a Pécsi Nemzeti Színházban, éjszaka tejet szállított egy öttonnás Ifával. Imádta ezeket az alacsonyrendű (ahogy egyik évfolyamtársnője megjegyezte) munkákat, el nem tudta volna képzelni, hogy egy irodában papírokkal piszmogjon. Aztán mégis hagyta magát meggyőzni. Kezdetben talán ő is hitt benne, hogy megkomolyodik, mi több, akarta is ezt - ma már persze csak röhög ezen. Még azt is bebeszélte magának, hogy a hivatal szent és tiszteletet érdemlő dolog. — Állampolgár akartam lenni, olyan nagy baj ez!? - fakadt ki a Halásztanyán, amikor haverjai vigyorogva kérdezték tőle, hogy mennyit keres havonta a sásdi állomásfőnök. Tudat alatt, még magának is bevallatlanul azt remélte, hogy házassága összeomlik. - Ez egy kártyavár, néhány hónap és úgyis elválnak - kedélyeskedett alkoholista sógora Bogosi atyjának az esküvőn, és akkor lőttek a hivatalnak és a megkomo- lyodásnak. Vagy elmegy tengerésznek, ahogy azt régóta tervezte. Jelentkezett is 20
