Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Zelei Miklós: Feltámadás; Ellenség (novellák)

Végre! És ásni kezdtem, szakszerű, akkurátus sírt. Káromkodva kerülgettek a sétálók. Gondoltam, már benne is fogok maradni a sírban, de amikor elég mély volt, az őr intett, hogy kifelé. Kimásztam, pedig nem kellett volna engedelmeskednem neki, hiszen mit tehet, ha nem mászok ki? Ugyanazt, amit akkor, ha mégis. Lelő, aztán bemegy esetleg a boltba, és soppingol. A könyvesboltokban mostanában kitűnő, nagy hatású fegyvereket kapni, még kedvezményt is adnak, csak vigyed. Az őr azonban a sír szélére állt, elővette a pisztolyát, a halántékához szorította, és ebben a pillanatban arra riadtam fel, hogy csönget valaki, majd iszonyú ordítás közepette vadul püföli a bejáratot. Kimásztam az ágyból, és ajtót nyitottam.-Jó reggelt.- Mi az? Meg se ismersz? - kérdezte, de ezt is olyan ordítva, mintha az utca túloldalán állt volna, nem bent a lépcsőházban.- Dehogynem. Az előbb akartál öngyilkos lenni.- Ezt! - szemléltette lendületesen a mutatószó jelentésének pillanatnyi változását. - Pont fordítva. Én vagyok a te ellenséged! Téged akartalak szitává lőni, csak eltűntél az utolsó pillanatban.- Igen?- De most megvagy.- Gyere be.

Eleget tett az invitálásnak, ordítva, csapkodva bejött, rugdosta a bútorokat.- Teszek föl kávét - mondtam.- Nem kávézni jöttem!- Megisszuk, aztán összekészülünk, és megyünk csukázni.- Mi van? - kérdezte, a döbbenettől teljesen lehalkulva.- Estére megsütjük karikáskrumplival. Az kurva jó tud lenni.

A tamburás emlékére

8