Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: Holt vidék

tot felbontja alárendelt mondatra: „ladik, mely", így éri el, hogy a főmondat hiányos vagy egyfőtagú legyen: „Csak egy ladik". A szövegösszefüggés alapján ezt a hiányos mondatot többféleképpen kiegészíthetjük: „Csak egy ladik hallható", „csak egy ladik kotyog", „csak egy ladik látható, amely kotyog..." stb. A beszédhelyzet itt jól körvonalazható. Az első strófában elhangzott a „sűrű csönd" kifejezés. A csendet észlelő egyén ritmikus zajra kapja fel a fejét. Megfordul, s konstatálja a zaj okát. „Semmi, csak egy ladik". A transzformáció iránya tehát: a hiányossá tevés.

Amint a hiányossá tevés, a szándékos csonkítás műveletét felismertük, már a harmadik sorban is találunk rá példát: „Dunnába bútt fönn a magas." A mondat utolsó szava: „magas". Lehet-e ezt a jelzőt jelzett szava nélkül, ezt a melléknevet főneve nélkül korrektül használni? Lehet, például ha egy korábbi mondatunkban részletesen megjelöltük az alanyt: „A magas fiú és az alacsony lány meg szokott látogatni." Egy következő mondatban akkor elég ennyit mondani: „A magas és az alacsony járt itt ma délután." De a versbeli mondatban hozzákívánkozik a jelzett szó is: „magas ég", „magas hegység", stb. A hiány tehát itt nem annyira a mondat, mint a szintagma szintjén keletkezik. A főnevesítés a mi esetünkben - az én nyelvérzékem számára - a -ság képzőt igényelné: „a magasság". Weöres Sándor él a jelzett szó hiányával a Harmadik szimfóniaban „piros gerendái közül /néz a hatalmas- ".

A kétfőtagú mondat megcsonkítása először a második szakaszban következik be: „Kövér homály, zsíros, csendes; / lapos lapály, kerek, rendes." Ez a mondat is könnyen visszaalakítható lenne kétfőtagú nominális mondattá: „A kövér homály zsíros, csendes; / a lapos lapály kerek, rendes". A homály tehát zsíros, a lapály pedig kerek. A költő azonban valamilyen okból jobbnak látta, ha jelzős szerkezetet, s utána vetett jelzőket, azaz értelmezőket alkalmaz mindkét sorban, mindkét tagmondatban, azaz fellazítja, mondattanilag nehezen elemezhetővé teszi a második szakasz első két sorát. És, amint láttuk, ez folytatódik a Csak egy ladik...-ban.

A harmadik strófa mondatai teljesen korrektek, de ezért a pihenésért nagy árat kell fizetnünk a negyedik versszakban: „És a szőlő." - így szól az első mondat. Másutt is elmondhatnám, de ezt a mondatot választottam, hogy fölvessem a kérdést, amelyet gyakran tárgyalnak a nyelvészek: A „szőlő" alany-e itt vagy állítmány? Ha azt mondom, hogy állítmány, akkor ott vagyunk Klemm Antal történeti mondattanánál, s az ősmondatnál, amely Klemm szerint egytagú volt, az egy tag állítmány volt, s névszó. Abból állt, hogy megnevezte a dolgot, nevet adott neki. Az alanyt a rámutatással, némán határozta meg az ősidők embere. Amire rámutatott, arról azt állította, hogy az szőlő. Az „És" itt nem felsorolást jelent, hiszen nincs olyan előzmény, amelyhez hozzáfűzné a „szőlő" szót. Azaz, hogy van: a „káka", a „ladik", a „tó", az „erdő". Tehát egy program megvalósítása közben, amelynek során megneveztük, amit láttunk, eljutottunk a „szőlő"-höz. Az „És" az, ami felszínre hozza, hogy a mélystruktúra mellérendelő felsorolás. Mintha azt mondaná a költő: „íme, ezeket észlelem: a kákát, a ladikot, a tavat, az erdőt,... és a szőlőt".

A „Közbül szilva" mondatot a mondattani takarékosságon túl szintaktikai takarékosságon is tetten érhetjük, mint a „magas" esetében. A „szőlő" a szőlőföld elfogadott neve: „Megyek a szőlőbe" - ez teljesen korrekt. A „szilva" ellenben a „szilvafa" helyett áll. Az nem mondható, hogy „Megyek a szilvába", csak az, hogy „Megyek a szilvásba". Apró deviancia ez, de a versben az ilyen apró devianciák halmozódnak egymásra, s ezek teszik összességükben különlegessé a verset. Az ész, az elemző figyelem sem mindig észleli kü- lön-külön jelenlétüket, sztochasztikusan hatnak.

A negyedik szakasz második sora: „A tőkéken nyirkos szalma." egy olyan, nem hiányos, hanem nominális mondatstruktúrát valósít meg, amely a vers egy későbbi pontján még- egyszer előfordul, az utolsó előtti szakaszban: „Kis szobában kis parasztok." Helyhatározó és állítmány kapcsolódik bennük össze. Klemm Antalnak a finnugor ősmondatról írott tanulmányában hoz példát erre a mondatszerkezetre: „Nyakunkon a török hada.", „Kezé69