Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Szigeti Lajos Sándor: Öntudatos kamaszvágyak (József Attila két ifjúkori versének kontextusa)
Szigeti Lajos Sándor Öntudatos kamaszvágyak József Attila két ifjúkori versének kontextusa József Attila korai verseiről vagy igen részletesen szóltak az elemzők, mint tette azt Szabolcsi Miklós monográfiájának első kötetében, vagy az életrajzi-helytörténeti aprófilológia mozzanataiként mutatják meg őket, mint Péter László, vagy az érett pályaszakasz előzményének tekintve őket, rövid utalással élnek velük kapcsolatban, mint az utóbbi időszak kismonográfiái N. Horváth Béla és Tverdota György tollából. Pedig e versek több szempontból is fontosak a teljes életmű végiggondolásában, különösen azért, mert gyakori, hogy a fiatal József Attila rálelt olyan jelzős szerkezetekre, metaforákra, amelyeket később vagy szinte változatlanul, vagy motívumként beépített érett műveibe. Különösen fontosak lehetnek azok az esetek, „amikor a korán kialakított motívum későbbi visszatérései során előre kiszámíthatatlan módon, gondolatilag rendkívüli mértékben elmélyült, tehát a forma lényegi változatlanul hagyása mellett a formai elem jelentésszerkezetében ment végbe döntő változás" - írja Tverdota György, majd a nagyszámú példából egyet emel ki, mégpedig az Ódát, hogy megállapítsa: „A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." sorpár „előzményeit a költő ifjúkori kísérleteiben fedezhetjük föl. Az első ismert felbukkanás egy túlzással élő konvencionális udvarlási formulában található: a Lányszépség dicsérete című versben, amelynek lírai hőse nem érzi elég ékesszólónak magát ahhoz, hogy a szeretett leány szépségét méltó módon dicsérje. A dadogás és a tiszta beszéd ellentéte ebben az összefüggésben bukkan föl: »Valaki másnak kéne mostan jönni, / Ki nálam mégis szebben tud köszönni, / Ki nem dadog, látván szépségedet.« Az El innen című vers, talán nem függetlenül a Zarathustra hatásától, a lent és a fent világának szimbolikusan térbeli szembeállítása érdekében aknázza ki a dadogás és a tiszta beszéd oppozícióját: »Hol a tiszta szavak nem dadognak, / El innen, végre, a magasba, föl!« Nem kétséges, hogy formáját tekintve ugyanazzal a motívummal van dolgunk az Ódában, mint az első két esetben, csakhogy időközben József Attila megismerkedett a logikai platonizmus tanításával, amely a lét(ezés), az esetlegességek, a kontingencia árnyékvilágával szembesíti a törvény (a lényeg) állandó, szilárd birodalmát. A lányszépség dicsérője és a hófödte csúcsok felé vágyakozó Nie- tzsche-tanítvány olyan formulára bukkant 1923-ban, amelynek kiérlelt, véglegesre csiszolt változatát csak egy évtized múltán, új gondolatokkal feltöltődvén kapta meg. A korai és az érett költői gyakorlat közötti szerves összefüggés, lényegi folytonosság bizonyítékait [...] a technikai fogások, kialakult készségek, szerepfelfogás, rutin, műfajválasztás, formaképző elvek, tehát az alkotói diszpozíció egészének vonatkozásában is megtalálhatjuk. A pálya első öt esztendejének eredményeit utóbb a költő szinte nyersanyagként használta. Nemcsak túllépett rajtuk, számon is tartotta őket, vissza-vissza is tért hozzájuk, építkezhetett belőlük. De alábecsülnénk az 1922 és 1927 között eltelt időszakot, ha csupán a felkészülés éveit látnánk benne." (Tverdota, 17-18). Az a két vers, amelyekről magam szólni szeretnék, nem tartozik Tverdota szerint a remekművek közé, én mégis fontosnak találom őket, mégpedig több szempontból is: az első nyomtatásban megjelentek közt tarthatók számon, egy érdekes kísérletnek mutatkozó szegedi folyóiratban, a Csöndben láttak napvilágot, és egy 27
