Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Lengyel András: A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése

Ebbe a rekonstruáló elemzésbe vizsgálandó tárgyként természetesen a személyiség egésze, azaz biológiai és fiziológiai adottságai éppúgy beletartoznak, mint szokványos hétköznapjai alakulástörténete („mosócédulákkal" és „újraoltási bizonyítvánnyal") vagy - végső szinten, de egyáltalán nem utolsó sorban - az önmegnyilvánulás legmagasabb rendű alakzatai, az életmű darabjai, a művek.

Az irodalmi mű ugyanis, a provinciális magyar hermeneutika vélekedésével ellentétben, korántsem csupán valaminő intertextualitás. Az alapvető nagy dilemma, amely az irodalmi mű értelmezését behatárolja, kétségkívül az: élet és mű, avagy szöveg és szöi’eg kerül egymással relációba, amikor egy új szöveg születik? Hogy szöveg és szöveg érintkezik és hat egymásra ilyenkor, sőt bizonyos mértékig a szöveg még önmagát is írja, kétségtelen. Ám legalább annyira kétségtelen az is, hogy a szövegeken túl (alatt, fölött, mellett, ahogy tetszik) van még valami, ami hat, valami ősformájában még verbalizálatlan, az „élet". Az alkotás, sőt maga az irodalom tulajdonképpen ennek a még nem szövegszerűnek a folyamatos verbalizálási kísérlete. (Szöveg és szöveg összjátékát ez a még nemverbális alakítja ki, teszi érdekessé és fontossá, avagy teljességgel érdektelenné, puszta könyvtártöltelékké.)

Ezt a magyar klasszikus modernség még tudta. Ezért, az e fejleményben való lehetőségbeszűkítő elmozdulást érzékelve, beszélt Ady Kosztolányiról mint „irodalmi író"-ról, s később ezért rajzolta meg az éleseszű (s rosszmájú) Szabó Dezső a maga Babits-portréját úgy, ahogy megtette. Szabó ugyanis, kiélve személyes ellenszenvét, Babitsra rávetítve éppen élet és mű viszonyának szöveg és szöveg viszonyára való áthelyeződését diagnosztizálta. Ha eltekintünk jellemzésének szándékolt, karikírozó túlzásaitól, jellemzését itt nagyon is érdemes fölidéznünk. Előbb, 1921-ben még karikatúra-szerű a leírás: „Egy napon aztán megjelent az irodalomban egy Babarov nevű költő. Babarov nem élt, nem evett, nem ivott, nem csókolt, nem aludt, nem álmodott, Babarov éjjel-nappal idegen országbeli verseket olvasott, azokból írta ki a rímeket, vagy pedig maga írt verseket. O a világot a b-betű zenéjében hallotta, s költészetében egybekötötte a nyelvnek minden b-vel kezdődő szavát. Ezért igen csodálták, s ő maga sem volt elégedetlen magával." (Szabó Dezső: Csodálatos élet. Bp. 1921. 124.) Nyolc évvel később, 1929-ben, a Halálfiai Babitsáról írva viszont már tárgyisabban (bár nem kevésbé élesen) ír: Babits „[sjzámára irodalom és művészet nem az emberi lélekké fájt vagy örvendett világ szükségszerű kifejezése. Szó, szó, szó: ez a világ, ez az élet, ez minden. És e szavaknak jelentése egyáltalán nem fontos. Hanem: az alakjuk, formaváltozásaik, zengésük, ritmusuk. A költészet annyi, mint játszani a szavakkal. A költő sajátos vegyüléke a zenebohócnak, az eqvilibristának, s a Dammer Augusztnak. Minél jobban, minél többféleképp tud jászani a szavakkal: annál nagyobb költő. Egyetlen egy Biblia van, az élet könyve: a szótár, amely néha rímszótár." „Az ember olvas rengeteg latin, görög, angol, francia, német és más verset. Jó tanuló emlékezetében ezer rím, ezer ritmus, ezer fogás, a verskötéltáncolás ezer ügyes mozdulata csillog egybe. És akkor veszünk egy témát, mert a buta és műveletlen közönség értelmet is akar, bármit, szerelmet, családi érzést, ez nem fontos: és a beszedett rímek új összetételben csattognak, a felszívott ritmusok peregnek, zengnek a hanghullámok s a formákba csalt szavakból kiárad a filozopter-világ egyetlen nagy kéje: a szó erotikája." (Kritikai füzetek, 1929. 35-36, 39.) Ezt a kétségkívül eltúlzott, de egészében mégis jól érzékelt új tendenciát láthatóan Szabó Dezső nem fogadta el irodalomnak. Az ő fölfogásában az igazi irodalom még nem ez. „A költészet, az irodalom: orgona, hegedű, zongora, cimbalom vagy furulya: kifejezője a világban történő embernek és az emberben történő világnak.” (Uo. 39.) Sőt, mint a reakciókból kikövetkeztethető, maguk az érintettek: Kosztolányi, majd Babits sem vállalta eszményként azt, amivel őket jellemezte Ady, illetve Szabó Dezső: egy életre megsértődtek érte. írodalomeszményük tehát nekik is más volt; nem lehet leszűkíteni őket valamiféle szövegesztétikára.

Ez érthető. Nehezen tagadható ugyanis, hogy - végső lényegét tekintve - a Szabó Dezső formulázásában idézett eszmény még egy teljesebb, egészebb irodalmat tételez, mint az,

20