Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Lengyel András: A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése
teljesítmény eredménye lehet: meg kell érte szenvedni. Ám kialakulása ugyanakkor összefügg egy sor metaszubjektív tudásstruktúra elsajátításával is; az általános történet, a lélektan, a szociológia, a filozófia, a kulturális antropológia, sőt - horribile dictu - még a valódi, nem ideologikusán működtetett hermeneutika eredményeinek ismeretével is. 3. A harmadik szempont pedig, mindezek kontrasztjaként, de nem megszüntetőjeként az az érzékenység, amely az értelmezőnek saját kora nagy tendenciái közötti eligazodását biztosítja. A saját, kontrollált perspektíva nélküli rekonstrukció ugyanis szükségképpen vak és élettelen, a szó negatív értelmében „filológiai" - az ilyen, „vak" adattömegre mondták hajdanán (elméletileg egyébként tévesen), hogy „pozitivista". A harmadik szempont szerepe, persze, erősen kétélű és kockázatos. A saját, értelmezői érdekeltség eluralkodása ugyanis magát az értelmezést teszi kockára, sőt veszti el. Ám tárgyarányos figyelembe vétele nemcsak pragmatikus könnyebbséggel jár (kijelölvén az aktuális nézőpontot), de - explicitté válva - a kutatás aktuális értelmét is megadja. Az életrajz teljesítőképessége mindenesetre jórészt azon múlik, hogy a fönti három legfőbb szempont az értelmezés során mennyire van belső harmóniában. 3 Nagy kérdés, persze, mire jó egy, mégoly sikerült életrajz is. Az irodalomtudomány, köztudott, már hosszú ideje, jóval Kulcsár Szabó Ernő föllépése előtt, arra törekszik, hogy az életrajzot mint „idegen", az esztétikum autonómiájába bele nem tartozó, sőt azt szennyező fejleményt kiiktassa, érdektelenné és fölöslegessé nyilvánítsa. Az életrajz - igaz, a „korszerűséggel" szembeforduló - aktualitását magam abban látom, hogy két vonatkozásban is döntő fontosságú fölismerésekhez vezet, illetve vezethet. Az egyik vonatkozás, persze, nem irodalomtudományi, hanem történeti (s ha tetszik, „irodalmi"). Az emberi személyiség, ha a maga gazdagságában, történeti folyamatként föltárul, olyan érdekes és tanulságos fejlemény, amely a maga faktualitásában a legjobb klasszikus fikciókkal, a regényekkel is vetekszik, s igen magas fokú önmegértést tesz lehetővé. A mai, immár erősen kiüresedett életvilágunkban, a rejtett szándékokat érvényesítő piárértelme- zések uralkodása idején, amikor minden az (ön)manipuláció szolgálatába kényszerül, ez fölbecsülhetetlen jelentőségű lehetőség. Erről lemondani öncsonkítás, a manipuláltságba való beletörődés. (Hogy azután az így megszülető életrajzot milyen tudományos skatulyába szorítjuk bele: egyáltalán tudománynak, irodalomnak vagy bármi másnak nevezzük - teljességgel érdektelen.) A másik vonatkozás viszont, bár közvetett kontrája a hermeneutikának, elsődlegesen irodalomtudományi érdekű. Sőt éppen a ma „korszerű" törekvések, így pl. maga Kulcsár Szabó Ernő is beszélnek - sajnos, nem indokolatlanul - az én-integritás elveszítéséről, a szerzői szerep visszaszorulásáról vagy egyenesen „haláláról" stb. Ha ezeket az egyivású, de különféle megfogalmazású diagnózisokat komolyan vesszük, lényegüket elfogadjuk, két értelmezői út nyílik meg előttünk. Az egyik a hermeneutikáé (nem a provinciális magyar vátozaté, hanem az „igazi", eredeti hermeneutikáé): megpróbálunk a szuverén én figyelmen kívül hagyásával csupán magára a szövegre, a szöveg ún. figurális utasításaira hagyatkozni. Az eredmény, jó esetben is eleve korlátozott lesz, nagy területek szükségképpen homályban maradnak. A másik, a nehezebb út (nem tagadva természetesen az igazi hermeneutika itteni lehetséges szerepét és létjogosultságát sem) éppen arra keres magyarázatot, hogy mi és hogyan vezetett a szuverén én elvesztéséhez, pontosabban mind erőteljesebben érvényesülő redukciójához. Ez az (ön)értelmezés természetesen többféle eljárással is megkísérelhető; közülük az egyik a nagy alkotók valóságos, nem fiktív személyiségtörténetének rekonstruáló értelmezése. 19
